A tükör egykor ellenség volt,
Majd baráttá vált egy szép napon,
Amint végre úgy döntöttem, elfogadom:
Ez vagyok én - s bárhogy is van, hagyom.
Reggelente világosan, tisztán,
Mosollyal tekintett rám,
Jól megértettük egymást,
S az életet is akkor, talán.
Mára megint más lett, megváltozott.
A képe kissé szürkébb, foltozott;
Keserű rovátkák gyűlnek egyre ott,
Hol nemrég még ifjúság ábrándozott.
Hát ennyi? Csak ennyi az élet?
A szépség, az álom már emlékké lett.
De nincs mire várni, továbblépni kell…
A tükörre talán ma fátylat teszek fel.