/51.éves házassági évfordulóra/
1969.05.29.

Gyerekként bár öregnek láttalak,
szerettem puszilni ráncos arcodat,
szerettem türelmed, nyugodt hangod,
mely mesével este álomba ringatott.

Megtanítottál sok mindent nekem,
azt hittem örökké itt maradsz velem,
nem számított a korod a ráncaid,
csak mellettem akartam tudni nagymamit.

Gyermekkora egyre többször jut eszébe,
ahogy belemerül a múlt tengerébe,
gyermekei beálltak szülök seregébe,
unokái már nem hisznek a mesébe.
Egy-kettőt firkál jegyzetfüzetébe,
úgy ölelne már gyermeket kebelére,
ritkán jönnek, akkor is villámlátogatás,
de legalább jönnek, mint derűs mosolygás.
Ünnepnap, oly szívesen hallgatja őket,

Anya ki öt gyermeknek adott életet,
őket szereti, egy sem kiközösített,
mindegyik más, lehet nem is egy apától,
de egy testből szakadt, egy szülőanyától.

Mindegyiket szereti, emlője táplálta,
egy nyelven beszélnek, egy a Hazája,
óvja őket, még ha ötfelé is szakadtak,
nem önszántukból, határon túl maradtak.

Dáma Lovag Erdős Anna :

Faág voltam erdő szélén,
sétálóknak integettem,
fagyos telet átaludtam,
tavasszal meg kirügyeztem.

Faág voltam erdő szélén,
sétálóknak integettem,
mókusokat hintáztattam,
madarakat rejtegettem.

Egyenes, szép ágként éltem,
sétálóknak integettem,
jött egy ember megijedtem,
fűrészt láttam a kezében.

Már mindenen túl, de még mindenen innen
a sebezhetőségem  egyetlen kincsen,
az aduim, ászaim nyíltan megmutattam,
míg szikrákat csiholtam szívemben, magamban,
Júdásom ugyan volt, köztők én az első,
a nyíltság, őszinteség önpusztító erő,
esőben felettem a tetőm beázik,
ez az örökségem, nem adatott másik,

Falakkal óvod törékeny lelked

Még mindig nem tudod mi rejlik benned

 
A nomád ember vándorló,
Lakhely időnként változó.
Hegyvidéknek legszebb helyén,
Csak lakatlan helyeken él.
 
Jurta az ö házikója,
Vadászat a fenntartója.
Szabad tűznél sütve főzve,
Illatfelhő annak gőze.
 
Lova hátán közlekedik,
Fegyverével védekezik.
Kik így élnek ma is vannak,
Érzik magukat szabadnak.

Húsz éve történt, több is már talán
Háború dúlt, Vajdaságban, s Szabadkán
De elnémult a fegyver, elcsitult haragja
Virágot küldött hálából egy anyóka

Minek kiabáljak, majd a szelet hívom,
mondanivalómat csakis reá bízom,
mindegy honnéd, és merre fog fújni,
hangom elől senki nem tud elbújni.

Meghallod akkor is ha nem ordítom,
szeretlek még mindig, drága angyalom,
csokor virág helyett, szivárványt az égre,
csillagokat hintek a sötét estékre.

Én a Dráva-partján lakom,
ide várom babámat nagyon,
sétányán ha végig megyek,
rám tapadnak a női-szemek.

Partifüzek suttogják nevedet,
körbeölel engem a szeretet,
vize partiköveket simogat,
miközben kacagunk oly nagyokat.

Suttog, lengedez, lágyan simogat,
nyári melegben hűsíti arcomat.
Hajladozó fűszálon szöcske hintázik,
útszélen szirmokkal finoman gurigázik.

Fa ága meghajlik, szétfújja hajamat,
kabátomon feszíti gombjaimat,
kapaszkodik, húzza a vitorlát,
repül hajóm a hullámzó tavon át.

(Csíksomlyó -i búcsú)
(mise:Zárt ajtók mögött)

A múlt jó szabónak kabátját viseli,
míg a jövő, még csak férceltet cipeli,
de hozzáértő kezek között ragyoghat,
hirdeti Isten adta adottságodat.

Életutam hosszú, vastag a könyvem,
Falevelet fúj rá a szél nyitva áll.
Elfáradtam, léptem fáj, hátam görnyed.

Nézem a fákat, táncolnak a széllel,
Játszik az élet minden kis levéllel,

Nézem a fákat, táncolnak a széllel,
Játszik az élet minden kis levéllel,
Felpörgeti őket vad mozdulatokkal,
Megnyugtatja aztán ringató karokkal.

Néha jön egy tangó vagy szenvedélyes szamba,
Máskor pedig lassú, romantikus rumba,
Változik a tánc, a szél majd jobban tudja
Mit kíván a sors, melyik ritmust fújja.