Fekszem a fűben és bámulom az eget.
A felhők, mint gondolatok, jönnek és mennek.

Sötét éj után jött el a hajnal,
kit elhagytak nem fürdik már vajban,
kit valaha szerettél, most bajban,
elhagyott lett a világi harcban.

Ugye sajnálod őt, vagy tán magad,
hogy nem törtél át választófalat,
később jöttél rá, téged mocskoltak,
alattomban előtte sároztak.

Gond árkaiban
egy életút rejti el,
múltnak perceit.

Ez már nem az én világom.
Bűnét, szennyét, hogyha látom,
menekülök.
Lelkem kapuját bezárom,
megnyugvást ad a magányom.

Kis unokám nagy napra ébredt
Utolsó nap az óvodába elérkezett
Szöszi haja fürtökben fonva
Szép ruháját felvette
Örömmel készült az ünnepre
Száll repül,mint a gondolat
Hisz nagy nap ez a mai,csodanap
Elballagunk az óvodából
Hol, oly sok volt a kis kaland
Búcsút mondunk a játékoknak
A mese birodalomnak

Part köveit simogatják,
kacér, apró vízcseppekkel
táncot járnak elborítják,
apró gyémánt könnyeikkel.

Majd eltűnik a vigalom,
érkezik a bősz felhőhad,
oda a nyári nyugalom,
a kis tó tükre feltámad.

Piciny hullámai vadak,
fodrozódása tombolás,
elmenekültek a halak,
feléjük tart a rombolás.

A kék égbolt dísze, éke
minden szárnyaló madár,
a látványa elkápráztat,
légörvényben hogyha száll.

Szárnyaláskor nincsen határ,
szabadsága végtelen,
suhanni a szelek szárnyán
csodás lehet - képzelem.

Ragadozó madaraknak
oly éles a látása,
több száz méter magasságból
vadásznak a zsákmányra.

Az óvodai KRESZ-parknak,
nagy ma a sikere,
fiúk zömmel itt játszanak,
akiknek kedvence.

        Utópia?

Rég elhagyott házak
új lakóra várva,
megroggyant kapuik
szélesre kitárva.

Erdő mélyén ház rejtőzik,
kicsi magányos menedék,
társak nélkül ott időzik,
eszi remete kenyerét.

Hálás a sötét erdőnek,
hogy elbújhat világ elől,
nem járnak ott csak az őzek,
hírhozó is csak a szellő.

Úgy hozta a sors, az élet,
bujdosó lett éjjel, nappal,
vissza többé nem is térhet,
megbékült már ő a sorssal.

Nehéz lélekkel szárnyra kelni,
Felhők fölé felrepülni,
Ha lehúz a fájdalom, nem lehet.

Mennyi könny és féltett kincs, szenvedély,
Álmok s valóság, csalódás, remény,

Hogyha sok minden zavar, s nem látok kiutat,
Az erdő a menedék, mi új utat mutat,

Cirmi cica, Gyuri gyerek,
oly jó játszótársak,
kalandosan tekeregtek,
most néznek egymásra.

Pajkos cica úgy felszökött,
az egyik kis fára,
elágazó két ág között,
lenéz gazdijára.

- Hogy jutok most innen le én,
vissza még nem másztam?
fiú karját nyújtja felé,
- ugorj ide bátran.

Szárnyaszegett turul madár,
Hova akartál repülni?
Nem tudsz már te a nemzetbe
Újra lelket adni,
Sorsod elől nem tudsz menekülni!
Átokkal fogant életed sora,
Mint a magyarok élete, mostoha
Útban volt-e a szárnyad,
Egy senki ember fiának?
Hogy ily csúnyán veled elbántak,
Letörték, vagy tolvajoknak
Hoztad kegyetlen üzenetét,

Reggeli kávémban még gőzölög az álom,
sok gondolat mint a kusza fagyökér, átfon,
biztató vigasztaló szavakra úgy vágyom,
sok ezer gondolattal is, olykor eljátszom.

Gondokkal zsongó fejem, öledbe hajtanám,
odakünn a tornácos nyári csillagtanyán,
hát nappal is álmodom a huncut mosolyod,
mikor édes ajkaddal ajkamat csókolod.

Nem kell a sírkertbe nékem kimennem,
hogy a hiány újra felízzon bennem,
míg élek csak cipelem csodás terhem,
ha akarnék, sem lehetne felednem.
A lelkünk egy nagy, bővülő temető,
nem kell a ravatal, a csiszolt sírkő,
hervad a csokor, a virág újra nő
azoknak, kiknek nincs jelen, nincs jövő.
Egy kedves gesztus, véletlen mozdulat,