Díszkert készült az udvaron,
Halastó közepén,
Homok alján és a parton.
Halak ússzák medrét.

Víz a partnál olyan sekély,
Beültetve Bence,
lapulevéllel a fején,
csillog a két szeme.

Koronája vagy a nyárnak,
az emberek reád várnak.
Telis-tele a kosarad,
értünk fárasztottad magad.

Kemény munka sok gyümölcse,
barack, alma, szilva, körte,
málna, egres, lédús dinnye,
táplálékunk ízes kincse.

Az erdőnek búvó bája
az illatos, szép vargánya.
Összefut a nyál a szájba,
ha az ember végre látja.

Egy angyal vágtat hófehér paripán,
az égen túl 
láthatlan világ ragyog. 

Léleköröm száll szabadon,
a tengervíz habján.
Boldogság mosolya ragyog,
az ifjú hölgy arcán.

Elbűvölte őt a kékség,
fehér habos parttal.
Mediterrán párás kék fény,
repülő sirállyal.

Hullámokat fodrosítja,
a szellő, s őt nézi.
Fotós állványt beállítva,
pózolásra kéri.

Csöndes éjnek
csillagfényén
elringat az álom,
 

/Nándorfehérvár,1456.juli.2O./

Halljátok a harangokat?! 
Zúgnak, búgnak giling-galang
Emlékeztek-e még szívetekben?!
A hősökre a rendíthetetlenekre.

Érzitek az a hatalmas erőt
Amely elkísérte a csatába menőt?
Tudjátok-e mit érzett szívében?
A hazaszeretet volt bevésve örökre! 

Apa mond meg nekem!
Miért süt a nap oly melegen?
Miért van árnyék a fa alatt?
Miért hagyott el anyukám?
Miért fáj a szíve más után?

Apa mond meg nekem!
Miért van háború?
Miért szívünk szomorú?
Miért lövik le a galambokat?

Minden évben készültünk rá,
ki így, ki úgy - hite szerint.
Készült sonka, piros tojás,
s bokor alján fészek - megint.

Barkacsokron hintáztatott
szelíd szellő hímes tojást,
tágra nyíló tekintettel
kicsi gyermek lelt száz csodát.

Aranyeső, tulipánfa
hajladozott a napfényben,
feltámadt Krisztusról zengett
örömének a miséken.

Az igazság megírhatatlan rejtély,
a hazugság könnyen fogalmazható,
a valóság- katlan feneketlen, mély,
a jó szó nyomtalan, falra hányt borsó,
megbújva alaktalan, kis részletek
mintha a lélek peremén gomolygó,
megtépett tollú madarak lennének,
megírhatatlan és kimondhatatlan,
ha mégis megteszed, renegát leszel,

A holnap mosolyának tavasza, 
Ez a bájos barna szemű Anna.
Simítja meggyfa virágzó ágát,
Szemében ég varázslatos ábránd.

Annyi szépség költözött szívébe,
Fellobban egy új élet reménye.
Ahogyan a virág illatozik,
A méheknek hada szorgoskodik.

/ Beépíteni:ÁR, EL, KEL, KIS, ÁLCA, ÁTOK, ELLA./

KIS ELLA szeretetben él,
Jelleme csendes és szerény.
Mindennap kora reggel KEL,
A köszönés nem marad EL.

A pult mögé áll kávét főz,
Illatos a kiömlő gőz.
Sok jó ember mind idejár,
Vírus miatt maradt az ÁR.

Emberarcot öltött,
köztünk él a földön,
terve aljas, bűnös,
kárhozattal töltött.

Mézesmázos szóval
terjeszti tanait,
fennkölten hirdeti
igazként a hamist.

Szétdúl szépet és jót,
mi embernek érték,
ne legyen nyugalom,
felejtsük a békét.

/ Beépíteni: MOZI, TENOR, DAL, ZORÁN,
MŰ,TÁR, ALÁ, HIÚ,TÁLAL /

Szabadtéri MOZI nyáron,
Szórakoztat zenés filmmel,
TENOR hangja messze szálló,
Szíve, lelke tele hittel.

Betét DAL mely ZORÁN álma,
MŰ zengése zengő - bongó,
Mit gitárral elénk TÁR ma,
Varázs ALÁ jut a dob szó.

Amikor egy arc átváltozó,
könnycseppre fűzi az érzelmet,
sírva, nevetve titkot hordoz,
melyet eltakar csukott szemmel.

Eső nélkül nincsen szivárvány,
elcsendesül a szív fájdalma,
érkezik egy új kedély váltás,
reményben cikáz gondolata.

Lábad remeg, izzad tenyered,
mennél tovább, de szíved megdermed,
görcsösen állsz, várod a jelet,
a rémület talán tovább ereszt.

Magadban hallod a hangot,
mely visszatart és biztat egyszerre,
tudod, ez az utolsó sanszod,
hogy bátorságot gyűjts örökre.

Gyász nyomasztja a lelkünket.
Sorsunk minket miért büntet?
Nagyjaink közt arat halál,
porba sújtja akit talál.

Hétről hétre sokkol gyászhír...
éltest, ifjat mélybe zár sír!
Csillaggá vált példaképek,
s maradnak csak az emlékek.

Oly furcsa vagy mostanában,
feszít a gond vagy a bánat?
Tekinteted borús, hűvös,
úgy viselkedsz, mint ki nyűgös.

Hullámot vet a kedélyed,
szomorú vagy meg szeszélyes.
Felhőszemed tele könnyel,
gyorsan megered a könnyed,

hullik végeláthatatlan,
duzzad földben meg patakban.
Majd hirtelen képed ragyog,
élvezed a fénylő Napot,

Porszem vagyok a sivatagban,
vízcsepp a tengerben,
fuvallat pirkadatban,
könnyű sóhaj a reggelben.

Észrevétlen vagyok kicsi,
néma, és jelentéktelen,
de álmokkal teli,
túl pár évtizeden.

Már hangom halkul,
kérni csak némán merek,
a mozdulat lassul,
tétován, bicegve megyek.