Szelekkel üzenem, minden víznek,
óceánnak, tavaknak tengernek,
én vagyok az úr, kedvem változó,
haragos vagy olykor tréfálkozó.

Felhőknek is üzenetet küldök,
rajtam múlik, úsztok vagy repültök,
úgy megfacsarlak ám benneteket,
nincs kendő, mely fogná könnyeteket.

Lapozgatom az új könyvem
meghatódva, nagy örömmel,
belélegzem friss illatát,
mi a bensőmet járja át,
üdítőként hat lelkemre,
mint hűs forrás elcsüggedtre.

Hálát érzek... Megköszönöm
mindenkinek itt a földön,
ki ily szépre megalkotta,
mintha csupa hímzés volna.

(Viktória  unokámmal)
Ragyog a nap száz sugarát ontja
Szeptemberi fényben úszik a fák lombja
Színezi a levelet sárga, rőt színben
Bújócskát játszik a fény az erdőben
Kis patak csobban, csendes útját járja
Színes falevél hull néha rája

Szonett: 106.

Köszönöm erényem erőm hibáim
ocsúdik hajnal altatnak alkonyok
megszülethettem  még mindig itt vagyok
bár tüzem irigyli testvérem Káin

dühöngő gyűlölet harag odakinn
lelkembe hívom a Holdat a Napot
így rőzsehalmom új tüzet foghatott
nem fagyoskodom nem teper le a kín

Mi ez a zaj, ami
Mint otromba fal,
Állandóan körbevesz,

Gyönyörű, ahogy a káprázó fények
Szikrázó, csillámló karjukba vesznek,

néztem éjjel fénylő csillagokat
holdudvaruk beragyogta lelkem 
szellő fújta álom illatokat
cseppenként mosolygva gyűjtögettem 

mily csodálatos érzés vett körül
a néma csend ölelte testemet
akkor tudtam, mit hagyok örökül
ha terhem cipelni már nem lehet

Magadban mindig új kutakat ásol
néha felfeslenek rejtett rétegek
megsárgult képekkel kifakult mából
menekülnél de sajnos már nem lehet

tik-tak, tik-tak repülnek a percek
a vén falióra halkan perceg
rám borul az éj sötét, bús fátyla
betakar csendben... idő sem bánja

ölel az álom, ringat végtelen
nem fáj a múlt, nem vagyok védtelen
vigyáz rám az ég és köszönt a Hold
"álmodj kedvesem, a bánat csak volt!"

Macskák szerelmi életére ébredtem hajnalban,
próbálták eldönteni, ki az úr a területen,
talán sikerült, talán nem, ebben a dallamban,
bár egyre hangosabban vitatkoztak
a szívügyeken.
Az ébresztőt folytatta egy madárpár,
trillázva köszöntötték a napot,
még alig világos a látóhatár,
már zengenek a hangos szólamok.

Rám zárta ajtaját a magány,
Itt benn se hang, se szó nem hallatik,
Tűzkorongként kel fel a nap,
Ablakomon át sugárzik.

Szívem ablakát becsukta,
Néha-néha kedves szó kinyitja,
Csendben törnek rám a gondolatok,
Úgy fáj, magam vagyok.

nem adom egykönnyen, harcos vagyok
elérem mindig, amit akarok
de vannak helyzetek, lebénulok
érted én harcolni már nem tudok

te mást mondasz, és én mást gondolok
veszekedéssel telnek a napok
belefáradtam, mindent feladok
lelkem sérült, többet már nem bírok

Csak könnyedén, játékosan

Ugatunk, ugatunk, mind a kutyám,
de az nem hamisan, nem is mulyán,
igaz nem politikus, házőrző,
az eltartóját mindig ismerő.

Sorsot húzott a rohanó idő,
de a magyar nem áthelyezhető,
itt maradunk, hát csak ugassanak,
hisz kutyánk így őrzi házainkat.

Milyen nyár volt?
Milyen kár volt,
látod elfutott tőlünk a ma,
elmúlt az álom,
amit a múlt nyáron
színeztünk széppé, gyermeteg.
Nem törődtünk idővel,
gyorsasággal, mert minden csillag
nekünk ragyogott ott és hívtak
a zöldmohás dombok
s a barnahajú este árnyai.
Ó, milyen jó volt hallani
a nyár zenészét álmos estén.

Pár emberes bátor hónap
véget vet a nyári jónak.
Legelöl jön a szeptember,
batyujában őszi tender.

Iskolába hív a csengő,
harsány hangú, messze zengő.
Tódul is a siserehad,
felidézve a víg nyarat.

Halványodik a Nap fénye,
fecskecsapat indul délre.
Csipkedni kezd az őszi szél,
kék égboltra felhőt kísér.

Minden nap valamiről lemaradok,
netán van úgy, hogy beleragadok,
de nem, fogom magam s elindulok,
nektek is legyen egy jó a napotok.

Erős széllel jött újra a vihar,
termetes felhőkből esőt facsar,
esőcsatorna szüntelen dorombol,
ahogy esővizet belőle toloncol.