Szent Lőrinc éjjelén
Nagy álmok gyúlnak
Szent Lőrinc éjjelén

Fény dereng a sejtelmes felhők között.
Szívem sajogva vágyódik csendesen.

Vízre szállt a fekete éjszaka,
szárnyát belemerítette,
elcsendesültek a hullámok,
takaróját rájuk terítette.

Kibújt egy fénylő csillag,
megnézte magát a vízben,
felbátorodott a többi is,
fény lett a sötét éjben.

Csillagok a vízben,
ragyognak a parti kövek,
az esti fények villódznak,
mint a gyémánt szemek.

(Viktória unokámnak)

Emlékszel,játszottunk önfeledten
Boldogok voltunk mind a ketten
Kacagott a nap is velünk
Madár raj hallgatta boldog énekünk.

Te Hófehérke voltál én boszorka
Ki piros nagy almát neked adja
Majd a törpék sírtak melletted
S jött a te álom herceged

Ha bántanak,
addig ne sírj,
míg látnak,
zárd be szobád ajtaját,
súgd el a párnádnak.
Zokogj, ha úgy érzed,
ordíts, ha nagyon fáj,
legyen tiéd a titok,
hogy nem vagy erős már.
Egyszer minden elmúlik,
megszűnik a bánat,
kinyílik a világ,
új dolgok várnak.
Megvigasztalja valaki,
szomorú szíved,

Lehanyatlik a nap a látóhatáron,
Utolsó sugarait még nekünk küldi,
Messze az égalját pirosra színezi,
A gabonát ez évben is megérlelte,
Nehéz dolgát elvégezte.

Pipacs és szarkaláb virít,
Tücsök esti dalát hegedüli,
Nyugodt csendes a határ,
Mozdulatlan minden,
Pihenésre vár.

Kaszával a kézben,
búzatábla szegletében
kezdték az aratást régen,
bízva az új kenyérben.

Forró napsütés,
por a levegőben,
csorgó verejték,
arany szálak a mezőben.

Suhintás, dőlő kalász,
egy fenés, egy korty víz,
egy köteg, egy markolás,
sikoly, ha szalad a gyík.

Füredi Anna bálon mosolygott a lány,
hölgyek között nála szebb, nem is volt talán,
loknis barna haján, a lakk sem csillogott, 
hosszú szempilláival félénken pislogott.

Medál lógott nyakában, karján karkötő,
táncra kérném, táncolna velem ez a Nő,
szólt a zene, hölgyeket táncra kérték fel,
de én mégsem táncolhatnék, sohasem önnel.

hajnalodik. szellő simítja az ágakat
hangja, mint a furulya zenéje, andalít
s ahogy a hűs esőcsepp áztatja a fákat
hallom s érzem a hárfa szédítő dallamit

vaddisznóhad csörtet zajosan az erdőn át
mint ezer kereplő visszhangzik a patazaj
felverve a párás avar szürke nyugalmát
élelemért indul egy egész nagy hangyaraj

Az álom még húzza messze szálló lelkem,
de agyam már tudja, hogy fel kéne kelnem.
Fülemben madárdal, hívogat a hajnal,
takaróm melege, harcol még a dallal.
Lassan célt ér a bűvös zaklatás,
agyam már a reggel teendőiben ás,
jólesően nyújtózom takaróm alatt,
próbaként kibújtatom a lábujjamat.
Végül győz a kötelesség, az akarás,

Rózsa, szegfű, viola
Téged köszönt, Ilona.
Szellő súgja szép neved,
Nap az égről rád nevet.

Madárkórus kánonban
azt csicsergi a-mollban,
a legszebb név a tied,
dallamot, verset ihlet.

Ica, Ili, Ilona,
Icu, Ilus és Lonka,
hajnalfény, ha felragyog,
legyen boldog névnapod!

Az augusztus teraszán ülök
arról hegedül bölcsen egy tücsök
hogy a körforgás végtelen örök
lágyan ciripel szépen és halkan
ismerős kedves nékem e dallam
a teremtésben nagy hiba baj van
az otthona titkos egy rejtett lyuk
a feje felett sápad a tejút
a vén baglyok a fán rá a tanuk
az ősztől már régóta nem félek

Tudatom veletek, még élek, jól vagyok
most éppen hőségben, messze még a fagyok.
Kedélyem a hangulat-váltóláz fogja,
az arcom borogatja deres borosta.
Remélem, levelem egészségben talál
mindenkit, ismert címetek a négy égtáj,
úgy elrepültetek, mint virágpollenek
elnehezedtem, csak levélben üzenek,
utánatok száll szeretetem pihéje.

Nem láttok bele,
fényűző lelkembe,
hol boldogság árad,
de ott az árnyad.

Miért kísért mindig,
még a magas szirtig,
olvadtál volna belém,
mint álomköltemény.

Pusztaság egy paradicsom,
mi lelkedben fogalom,
sivár fagyos lehet,
hisz nem érted beszédemet.

Messze még a hely, hova elindulok,
Egy pillanatra balgán megtorpanok,
Gördül egy könnycsepp a szemem sarkában,
Ácsorgok a tétovaság markában.
Leszakítom a sors szirmait sorba,
Ledobom a múlt köntösét a porba,
Ott hagyom emléknek a régi helyen,
Keresni indulok, az új életem.