Ó, mily nagy örömre ébredt ma a világ!
Ki harmadnapja halott,
Kit már elsirattatok,
Feltámadott és a sziklasírból kiszállt!

Ő, ki tegnap még volt halottja embernek,
És siratta, ki élő,
Ki bűnös és reménylő:
Feltámadott az, mert sírjában nem fekhet.

Még mindig szeretem a mesét,
csak nézem csodálom a szemét,
vonzó és csodás vagy, meseszép,
rólad dalol madár, csiripel veréb.

Még mindig szeretem a mesét,
hangodat úgy hallom mint a zenét,
hallgatom, s nézem magas ívelt szemöldököd,
ahányszor nézlek, kihozod belőlem a kisördögöt.

Azon és ezen a délután
Mezei István

Emlékeznék most egy régi fiúarcra,
kinek élete ítéltetett kudarcra,
kézen járva kiló métereket megtett,
mosogatórongyról írt és szavalt verset.

Az ismerősök úgy hívták, hogy a Jógi,
háta mögött akkor mindenki röhögi,
nem volt ő rosszindulatú, sem hepciás,
páran szerették, mert volt ő egy nagy dumás.

Ó Jézus,Te áldozati bárány
Értünk szenvedtél a hit kínpadján
Értünk áldoztad drága életedet
Megváltsd a gonosztól az emberiséget

Nagypéntek van,
Szenvedésedre gondolok
Életed adtad értünk
A legnagyobb áldozatot

Azóta is Te vagy a hitünk
Benned bízunk, remélünk
Te vagy a szeretet
Te vagy a béke!

Megfeszíttetett hát, ki szeretni akart.
Bűntelen testébe acélszög veretett.
Bűne tán annyi volt, hogy Isten lehetett,
Akin szerénységet a jóság eltakart.

Bocsánatért esdve (kik őt megfeszítik)
Szólt kérlelő hangon Mennybéli Urához
(A halált nem félve hasonlón gyávákhoz):
„Nem tudják mit tesznek! Jaj, bocsásd meg nekik!”

Áldott Húsvét minden tavasz,
sonka, bárány, tojáson fényes viasz,
zöld a fészek, sok finomság,
ajándék, szeretet, boldogság.

Sötétséget oldja a fény,
több ezer éve ez a remény,
keresztfára volt szegelve teste,
majd rengett a Föld, jött az este.

Neked szedtem
Csokorba ibolyát
Fehéret és lilát
Ott remeg a szívem benne
Ibolya kis közepébe
Terítve volt a fák alja
Ember szívet csalogatta
Gondoltam te is megörülsz tőle
Ha illatozik majd kezedbe

/Pozsonyi csata emlékére/
/ s 03.31.én névnapjára emlékezve/

Honfoglalást tanítottak nekünk régen
De az igazság kibontakozik szépen
Árpád és a hét vezér
Hont foglalni csak visszatért!

Mert miénk volt évezredek óta, e haza!
Az Isten Szűzanya országát nekünk adta!
A földet, folyót, völgyet,
Hegygerincet, Kárpátokat, csodás kincset

Locsolnék én fűvel fával,
csak ne találkozzak maskarával,
így a locsolás most elmarad,
számhoz emelem üvegnyakat.

Szagos víz, nyelet pálinka,
nem lesz oldott pántlika,
csók sem csattan nőknek arcán,
Húsvétnak a másnapján.

Benned kerestem álmaim útját,
a jövőnek, kislányt vagy fiúcskát,
munkásságom leendő tanúját,
játékaimhoz egy vakvarjúcskát.

Ácsolt bárkámba félve beültél,
valós tényekkel így szembesültél,
volt hogy sikertől megrészegültél,
nehézségtől mégsem menekültél.

Itt a tavasz pillanata.
Melegít a napsugara,
Elolvadt már a hóbucka,
Árnyékot vet a kopasz fa.

Rajta még itt ott falevél,
Talán még zöld ruhát remél.
Parti sétány kemény földje.
Frissen festve kissé zöldell.

Itt-ott még avar takarja,
Félálomban még szunnyadva.
Rajta egy őz sétál, megáll,
Figyel, valaki erre jár.

Méreg rág, rég emészt,
gyógyítás el sem ér.
A tenger bús, fázik,
tükörré nem válik.
A felhők feketék,
tág térben szürkeség.
Vészjósló madarak,
szabadon szárnyalnak.
Hangjuk csak vijjogás,
nem jön már vitorlás.
ne siess haza még,
óriás a veszély.
Ha majd tisztul a lég,
kékké válik az ég.

Tavaszi napsugár
Ragyog a fák közt
Virágba öltözik a táj
Ablakomban rózsabokor csendes

Üres a három fészek, nincs lakója már
Mindennap várom a rigókat
A boldog csivitelő madarakat
Üres fészkeket széthordták már
Nem jött vissza a feketerigó pár