Szeretem az egyszerű csendet.
A békét, az ölelést. A kozmikus rendet,
A csillagok fényét, ha az égboltra nézek,
A virágon zümmögő tarka kis méhet… hisz’
Életről, lélekről, szívről mesélnek.

Szerelmesen felemeltelek
a töviskoronás jelenbe 
s vágyaink hőjét osztottuk
időszabott, édes szerelemre.

Tiéd volt ölem, karom íve
bilincselt össze szép perceket.
Tisztán, őszintén néztük egymást,
mint hívők az ősi szenteket.

Kimondott gondolat dajkált
a végtelenben száguldó idő felett
míg egymásból előre éltünk éveket,

Nekem a versírás az én ópiumom,
szavakba sorok közé csempézem álmom,
kedves szép nők közül, választhatok múzsát,
nem igazán tűrök, semmilyen cenzúrát.

Még viselt szívem is dallamokra játszik,
romantikus ember szép lírára nyálzik,
a gondolatom elfojtani nem tudod,
lehet akármilyen a doktorátusod.

Hogy vártam mindennap, tőled a híreket,
de nem jött képeslap, és nem jött üzenet.
Az évek szaladtak, emlékek fakultak,
iskolás éveink, oly régen elmúltak.

Aztán megláttalak, azonnal hívtalak,
oly nagyon örültünk, gyermeki pillanat.
Emlékek feljöttek, képek is érkeztek,
pár napig ifjúság, de jó, hogy érezlek.

Magam vagyok az ellentmondás.
A szabálykövetés és a lázadás.
Szabadságvágy és szolgaság
egyként jelen van bennem.
Egyszerre vonz és taszít el messze 
a jövőm és az ismeretlen.
Élet és halál, halál és élet
körülöttem kering,
s ha titkokról kérdve az ég felé nézek,
az isten türelemre int.
Jobb kezével megáld, míg

Kukorékol a  kakas
Ha jól megy neki dolga
A nyitott tálakat ő jól megvámolja
Tetszik neki a szomszéd szemétdombja

De mostanában hallgat
Felmegy az ülőre
Nem kukorékol reggel nagyokat
Baj van talán a csőrével?

Egy vers, egy könyv ezer újabbhoz vezet,
 írások halmaza nem rongyos lomtár,
zárva előttem a siker övezet,
ki nem cserél mundért, az mindig így jár.
Nem álltam be hamisan hízelgőnek,
most írni tanít az analfabéta,
nem gurult előttem a piros szőnyeg,
nem szalutáltam se jobbra, se balra.
A kapcsolati tőke kamatozik,

Ma úgy húz, húz a mély,
a hold nélküli puszta éj,
a sűrű, tömör massza,
rám zuhan, lenyom és nem ereszt vissza...
A tegnap fénye mára itt hagyott
- tudom, túl elfoglaltak az angyalok -,
Csak húz, húz a mély és hideg,
Sűrű, masszív matéria, minek
Kapkodnék, küzdenék ellene,
Bénít a sötétség iszap-jellege,

Ember, Te, ISTEN teremtménye
Nézz fel, nézz az égre!
Nézd milyen tiszta, békés az égbolt
Ragyog a napsugár, nevess rá békjót

Béke van, szeretet a szívekben
Ne oltsd ki fegyverrel belőle! 
Bízzál magadban, ne a fegyverekben
Békéért könyörgök Hatalmasok szívetekbe!

meleg nyári szellő lágyan simogat
zöld ruhámba olykor bele-belekap
levelek ezrei susognak csendben
hűsítik napmelegtől izzó testem

árnyékot nyújtok, ha forrón tűz a nap
vándor, ki erre jár, itt erőre kap
júniusi hőségben megpihenhet
az erdő csendjében békére lelhet

Sírok közt sétál a Szeretet,
Meghitt csend kíséri lépteit,
Őszi avar édes illata
Övezi körbe emlékeit.

Csillogó mécsesek táncai
A Mindenség áldott tenyerén
Repítik lelkét a fényen át,
Tegnap a holnappal összeér.

Álomra öleli végtelen,
Hajdanvolt-hajdanlesz önmagát,
S világra árasztja szüntelen
Az öröklét aranyló sugarát.