A 23-as zsoltár parafrázisa
Mezei István

Ködöknek éjjelén, ha vakít a sötét,
nem lépek tévútra az Úr eres kezét
érzem vállaimon, már örök pártfogóm,
friss patakok végén forrásom találom,
meszes ereimből újra felzubogok
véremmel, gondolattal és a tettemmel,
a fényének póráza, nem engedhet el,
kis, szerény asztalom most vele terítem,
szívesen fogadom ő a díszvendégem,
kiváltság, hogy vagyok, lélegzek, létezek,
a dús-füvű rétek, a hullámzó vizek
mind az enyémek, árnyékos félelmek,
betegség, az esendő lét földre teper,
a sárból a porból ő magához emel,
még ha, éhezem fázom, sem szűkölködöm,
átemel kegyelme kicsinyes körökön,
nem voltam sohasem kivert hajléktalan,
ha ledőlt otthonom, az sátrában laktam,
az öregség lelassít, hogy elkeserít,
de mindent kaptam, nem vártam semmit,
a kísértés kamráit mind bebolyongtam,
hálám a morzsákért, mi jutott, amim van,
a sziklák megtéptek, üldöztek viharok,
illatos vigasszal némán gyógyítgatott,
göröngyös az ösvény, mely hozzá elvezet,
 ő tartja lelkemet, bennem a szeretet.
 ha csordultig telik is méregpoharam,
 a kelyhe marad, hogy szomjam kiolthassam,  
 siralom völgyének szurdokait járjuk,
vezeti életünk, eldönti halálunk.

2021. 02. 18.