Cipeled a hátizsákod,
hol félig van, hol tele,
tőled függ, az életedtől,
mi mindent pakolsz bele.

Kicsi zsebben van az öröm,
nagyban pedig a bánat,
vajon mi az, ami görbít
hátat és a két vállat?

Ha szeretnél boldog lenni,
pakold ki a nagy zsebet,
kevesebb a teher rajtad,
könnyebb lesz az életed.

(Férjemhez: lovag Vincze Ferenc Tamás)

A jó Isten megsajnált
Magához szólított
Itt a földön egy értékes életnek
A fájdalomból elég volt!

Úgy döntöttél, elmész
Elég volt a szenvedés
Bennünket elhagytál
Keserű, fájdalmas ez a halál.

Tanultuk az iskolában,
hogy éltek az ősök,
kik voltak és merre jártak,
hol laktak a hősök.

Magoltuk az évszámokat,
születésről, halálról,
nézegettünk színes képet
királyokról, csatákról.

Nagyon rég volt, mikor történt,
krónikások megírták,
eltelt sok év, sok évszázad,
elferdült az igazság.

Ha egy barát elköltözik,
sárgulnak a falevelek,
langyos eső megsiratja,
búsan fújnak őszi szelek.

Te szívesen marasztalnád,
de kevesek már a szavak,
nem tarthatod vissza többé,
hiába, mert úgysem marad.

Útra kel a madarakkal,
bár szomorú ez a lélek,
de várja őt, azt reméli,
egy boldogabb, és szebb élet.

Az emberek sorsát nem vihar érte,
Az gyorsan múlik, szivárvány a vége.
Vírus érkezett, szedi áldozatát,
Háború tört ki, a vége még talány.

Mi békét szeretnénk, nem a válságot,
Fohásszal könyörgünk a Madonnához.
Hogy gyerekeket a világon sehol
Ne érje betegség, lelki fájdalom.

Itt egy friss hír, elolvasnám,
de ráugrik egy gyors reklám.
Dühöm gerjed, eltüntetném,
hol lapul x kép keretén,
rákattintok s azt remélem,
eltűnik előlem végleg,
de most rám villan egy másik,
türelmemmel buzgón játszik,
nem érdekel már a hír sem,
csak ez tűnjön el már innen,
juszt se nézem, időrablók,

Ballag az ősz ködöt, hűvöst hozva reggel,
fákon halványan rozsdálló levelekkel.
Harmatos pókháló csillogása fűben,
csend, béke, nyugalom kezdődik az őszben.

Hajamba levél hull a rozsdálló fáról,
a forróság már csak emlék lett a nyárból,
még jólesően simogat az őszi nap,
melegíti, ha felé tartom arcomat.

A nap, ahogy a dombok mögé szökkent,
Úgy hallgattak a rozsdásodott bokrok.
Foltjaikkal takarták a földet.
Egy-egy sugár még lemaradt s dalolt

a víz tükrén, vibráló fénycsíkot.
Messze daruk, mozdulatlan gémek.
Ott az új, itt még a régi sikolt.
Kétkerekű ásítását nézem,

(Szeptember 1.)

Kinyílt az iskola kapuja
Vár az öröm, vár a csoda
Kicsi s nagy diák alig várta
Új reményekkel menjen az iskolába

Betűt tanul, lesz sok új barátja
Számolni, olvasni nagyon jó
Megmutatja.
Ő lesz a legjobb tanuló!

575575
Csak lassan megyek. Hosszú az út, utolér 
árnyékom. Messzi ahová megyek 
születésnapomon még földi rab vagyok.

Feltétlen fontos együttes beszélgetés. 
Pontosan készen állok, az időt 
tanulom s belebotlok, ha nem vigyázok.

Éjszaka született. A márciusi égre
a tavasz épphogy felírta képeit.
Az Esthajnalcsillag a magasból lenézve
az újszülöttre szórta hívó fényeit.

Éjszaka született, csendes volt minden,
csak ő kiáltotta éjbe bánatát.
Ide álmodta őt létre az Isten,
el kellett hagynia égi otthonát.

A tikkadt nyár végén
fogy a nap melege,
még rajt' a táj képén
a forró nyár leple.

A folyóvíz apadt,
partján homokbucka,
száraz a nád alja,
víz nélkül oly furcsa.

Fáknak levelei
már perdülten lengnek,
foltokban színei
nyűtt képet festenek.