Őszi, fáradt nap sugara simogatja arcomat,
dédunokám mosolya ad vidám napot ma.
Két szép szeme, ha ránk nevet,
nálunk boldogabb senki nem lehet.
Kis legényke , kis Levente,
életünknek reménysége,
öröm nekünk terád nézni,
ifjú korunk megidézni.
Nőjj nagyra Te piciny csoda,
életednek boldogság legyen az otthona,

Vártam, úgy vártam,
hogy újra sétálj velem,
Otthon, ahol élünk,
az erdő vár, hisz ő van értünk.
Színt vált a fű, a fa, a virág,
az őszi erdő száz színével minket vár.
"Itt születtem én ezen a tájon"
a boldogságomra is itt vágyom.
Oly jó most is sétálni veled,
érezni ma is a szerelmed.
Ez az otthonunk,

Ha kezed a kezedhez ér,
rajtam egy villám cikázik szét.
Ha szemem a szemedbe néz,
nekem az oly sokat ígér.

Ha hozzád bújok csendesen,
s a két karod féltőn átölel,
nem kell a sok beszéd,
ha csókod a számon ég.

Maradj velem kérlek,
amíg tart ez az élet.
Szeretlek téged.

Itt van újra a színpompás ősz,
olyan, mint egy gyönyörű dizőz.
Ifjak szívén sebet ejt.
Szél úrfi karolja derekát,
s pörgeti rajta a levél szoknyát.

"Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,"        
A napfényben  simulnak egymás szirmához. 
Mintha a kert egy nagy virágcsokor lenne,  
Hortenziák szíve illatozik benne.   

A tarka színek melengetik szívünket,    
Tücsökzene mámorító a lelkünknek.
Érzések húrjain ül a táj szépsége,
Nem is gondolunk még a jéghideg télre.

Az aradi vértanúkra  emlékezve

A téma választott mindig engem.
Az átélés szabad formája
ott szalad akkor is, ha vádol
nem gáncsol, csak rossz a szerepem.

A múltból lehet meríteni,
csak tisztogatni kell sokat,
azt a kevés fényt megtalálni,
s leírni a meglelt sorokat.

Fenn a hegyen kicsi ház,
fenyves erdő öleli át.
Ha rá gondolok, szívem gyorsabban dobog,
itt voltunk mi nagyon boldogok.
"Ki a fenyők lélegzetébe belekóstol,
s szívét gyógyítja fenyves harmatával",
sohasem feledi, örökké szereti.
A fenyők illatát elviszi messzire a kósza szél,
mely régi idők emlékeiről mesél.

Sárgán izzik az őszi nap korongja,
a tájat sugarával simogatja.
Fantasztikus színkavalkádot varázsol az ősz a tájra.
"Az ősz szerelme, mint a kósza szél,
hol lenge zene, hol veszélyes szenvedély."
A szenvedély, mely elragad,
szívedben egy dallam megmarad.
Visz a képzelet messzire,
egy megálmodott szerelembe.

Várom hívó szavát az esti szélnek,
hullanak a falevek, itt van újra az ősz,
a fák levelei színes ruhába öltöztek.
Várom hívó szavát,
s a szívem gyorsuló dobogása jelzi,
hogy gondolatod nálam jár,
érzem a rezdülésedet,
a leheletnyi csend csókját,
az őszi rózsák színpompás mosolygását,
a katicabogarak hét pöttyét,

Most kellene, hogy a karod átöleljen,
most kellene, hogy szeress szerelemmel.
Most várok nappal és éjjelente rád,
most kell, hogy csókolj, az éj itt van már.

Most add nekem, amire vágyom,
amit úgy kívánok.
Most vágyom öledbe bújni,
mindenem neked adni,
most kívánlak szerelemmel,
most add nekem, amit nem szégyellek.

Mi szívünknek szeretet, lelkünknek virág,
Ki ezekkel élhet, annak szép a világ.
Édes otthonunk, ha mindkettőt megadja,
Szeretteink ölelnek, s virágot adnak.

Szívszeretet lángja lobog fel az égig,
Kertünknek virága lelkünkben él végig.
Mely kívül-belül mindenkit széppé  tehet,
Kiskertet gondozó rossz ember nem lehet.

Lelkünk élete végtelen,
a családunknál kódolva,
úgy gondolom, nem véletlen,
kiknek mása az unoka.

Vigyázzunk tehát lelkünkre,
létünk nagyon ne szennyezze.
Fehér legyen annak tükre,
mint virágszirmok levele.

Napjainkban ez nem könnyű,
az egész világ nagy gondban,
mindenki csak annak örül,
ha család, rokon mind jól van.

Ki-
nyitja
még álmos
barna szemét
a kis gesztenye.

"Itt van az ősz, itt van újra,
S szép mint mindig énnekem."
Palástját magára húzva,
Árnyékol a fényeken.

Észrevétlen lopakodva
Este a ködszitával.
Párát hint a falombokra,
Fátyla alszik a tájban.

A harmatcseppek csillognak
Reggel a  fénysugárban.
Színes, tarka ruhát hordnak
A fák, bokrok, fűszálak.