A föld legeldugottabb szegletében,
legsűrűbb erdő rejtekében,
vénséges vén tölgyfa lombja takarja,
nem találja, csak ki nagyon akarja.

Nincs benne víz, minek is lenne,
nincs körülötte virág, csak a csendje,
elkerülik a hulló falevelek,
nem látogatják, csak a fújó szelek.

Kértelek hányszor, de hányszor.
Süket fülekre talált e pár szó.
Kérdeztem, szeretsz-e?
Válasz jött, de nem volt túl meggyőző.
Hittem minden szavad.
Hittem, mert hinni akartam,
bár szólt egy belső hang, ne hidd el,
ez csak illúzió marad.
Pedig oly jó volt hinni, hogy szeretsz,
hogy itt leszel mindig nekem.

Megfagyott rózsaszál dacol a faggyal,
szívében szerelem, az fűti s várja a tavaszt.
Reménykedve várja a melengető nap simogató sugarát,
mely elhozza neki szíve választottját.

Fülemben még hallom a hangokat,
érzékelem a külvilág zaját,
de elcsendesedik az alkonyat,
nem hallok mást, csak szívem dalát.

Lélegzetem elhalkul, nem zavar,
már csend öleli a lelkemet,
hallgatni a nyugalmat oly pazar,
messze űzi gondom, a terheket.

ketten ültünk csak ott, fenn a domb tetején
nem volt mellettünk más, csak a sziklák s napfény
csendben átkarolt egy hűvös, lágy fuvallat
megborzongtam, jött egy érzés, egy sugallat

repülni kellene, fel, a magas égbe
szállni sasokkal, utat törni a kékbe
mosolygva elűzni minden sötét felhőt
vegyen hátára, kérlelni a lágy szellőt

az őszi napsugár felissza
fájó könnyeid, s nem érti
mért is rohannál hozzá vissza
pillantása szíved sérti

csak vágyakozol mindig csendben
mert hiszed, visszatér hozzád
s a fáradt, langyos esőcseppben
arcát látod, bár titkolnád

"Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,"
Még dalolnak a madarak az ágakon.
De már az ősz szele beosont a fák közé.
Sárguló levelek hullanak a fákról.
Gyűjtik a nektárt a bogárkák és méhecskék.
Kaptárból csordogál a sűrű, édes méz.
De jő a hideg, elpusztul minden virág.
Itt van már, itt van az ősz a kertek alatt.

Ma arra ébredtem, hogy megöregedtem,
tegnap harminc, tegnapelőtt még húsz voltam,
évtized-gondolák sodródnak mögöttem
fényesre festetten, aztán megkopottan,
álom-ízű hajnal, keserédes alkony,
nemrég a szavaim tüdőm zengve fújta,
már sosem szállok ki az aranyló parton,
immár sodródom  a végsőkig kihúzva,

Boldogság, szerelem,
így indul házasságba sok leány,
asszony lesz a lányból,
s hogy milyen lesz a sorsa,
még ő maga sem tudja.
Kalitkába zárt,
megfélemlített asszonyok élnek 
ma is sokan közöttünk.
Nem panaszkodnak,
titkolják, ami otthon a négy fal között
rájuk nap mint nap vár.
Mosoly az arcukon, a külvilág ezt látja, 

Ó, ha itt lehetnél végre nálam,
csókkal borítanám el a szádat.
Szívemben a rózsa rögtön kinyílna,
fájdalmaidra a két kezem gyógyírt adna.
Ó, ha eljönnél végre hozzám,
minden sebedet meggyógyítanám.
Szívem a szívedhez simulna,
az életed bizony megváltozna.
Ó, ha itt lehetnél végre nálam, 
meggyógyulna a múlt fájdalma,

Lelkünkben érezzük őseink
mit örökségül hagytak reánk,
talán ők lettek a hőseink,
így miénk az út, mit mind bejárt.

Bennünk van a harcuk és létük,
sorsuk, a kezdetek kezdete,
boldogságuk, keserűségük,
teremtésük minden sebhelye.

Ha eljő a nap, talán egyszer,
s a föld az éggel összeér,
a szerelem győz,
s nem hagy cserben, 
aki jót ígér.
Ha itt lesz a fény,
s elűzte már a sötétet,
lelkünk megbékél,
nyugalom száll a megfáradt testre,
s mosolyogni tud a bús szív.
Hazaér a megfáradt vándor
és megtalálja végre őszülő fejjel
a boldogságot.

Hegyek ormán, erdő szélén
tölgyfa ruhám őszi színben pompázik.
Megcsodálják őzgidácskák, nyuszik,
mókuskák és sünik.
Dicsérik is, milyen szép őszi ruhát vettem.
sárga, piros, rozsdabarna díszíti a köpenyem.
A megérett makkjaimat mókuska az odujába viszi.
Színpompás ruhácskámat megcsodálja mindenki,
én lettem az erdő legszebb tölgye,