Az este leple alatt éj leánya szépen,
halkan beosont a kis szobámba,
arany haja csillogva
csodálatos fényt szórt szét az éjszakába.

Földig érő szép, fehér ruhában,
csillagok fénylő sugarával
beragyogta a szobámat,
két szép szeme rám tekintett,
azon nyomban megigézett.

Kérlek, szeress kedvesem,
legyek a felkelő napod, az éltető erőd,
a mindened neked.

Kérlek, szeress, ne engedd a kezem el,
legyek frissítő patak, mely oltja szomjadat,
legyek rózsa, mely nyíló kelyhét neked bontja,
legyek ízletes finom falat, mely éhségedet csitítja. 

Mit ér az élet, ha nincs kivel beszélned,
magányod vermébe esve zokogsz elkeseredve.
Sokszor azt hiszed, vége, nincs az életednek értelme,
nem szeret senki, ki érted tenne valamit,
hogy kihúzzon a gödörből, s hogy a fény felderüljön.
A magány hálója indáival már körbefont,
s hogy mikor fojt meg, nem tudjuk,
még próbálunk szabadulni,

ma ilyen időket élünk...
önzés és nyílt harácsolás
napról napra jobban félünk
ideje, jöjjön változás

nyomorba döntött milliók
nélkülöző sok-sok gyerek
sárba tiport illúziók
egyre sokasodó terhek

romos, roskadó kórházak
alulfizetett személyzet
inkább már csak hullaházak
mit felzabál az enyészet

Szeretem a színeket a rozsdálló őszben,
aranytól s barnáig, van benne bőven,
erdő fái lombjaikat elém terítik,
az őszi szeleket már nem szelídítik.

Potyognak a fénylőhéjú gesztenyék,
rugdossák a gyermekek szerteszét,
zsebük tele, jó lesz dísznek egy tálba,
vagy pálcika embernek holnap óvodába.

(Ukrán-Orosz háború)

Hát nem volt elég a vírusháború?
Szívetek egymás iránt haraggal dúl
Ismét a magyarok szenvednek ártatlanul
Pedig vétkük, csak származásuk

Kegyetlen az elnyomásuk!
Meg kell tagadni magyarságuk!
S rájuk is zúdul a háború!
Szűnjön meg a kegyetlen háború!
Ne szedje áldozatait!

Égszínkék tenger tükrében
Göndör bárányfelhők úsznak
Bundájuk fehér fényében
Olvadnak a napsugarak

„Árnyainak teraszán ül”,
magányosan, de most is, mint rég,
kincseit önzetlenül átadja,
minden sorával árasztva
méltóságot és gyertyafényt.

Ír tegnapról és ír máról,
szegénységről, veszteségről,
életről, halálról,
ír szépségről és szeretetről,
s őt olvasva mindig érzed, 
lelkét sosem adta másnak, csakis a fénynek.

Megadott idézet
"Hegedülnek szépen, muzsikálnak, jó kedve van az egész világnak."
Népdal Tóth Kálmán szövege 

Kora ősz van, hűvösek a hajnalok, az esték,
visszagondolok a szép nyárra,
amely már csak egy szép emlék.

Szívszorító hangon szól messziről egy hegedű hangja,
mely könnyeket csal megfáradt arcomra.

Hiányzol kedvesem, ha leszáll az éj,
s hideg ágyamban vacog a szenvedély,
megfagyott könnyeim gurulnak szerteszét,
a lelkem elrepült messzire,
már nem vár itt senki sem.
Reszket a vágy, nincs esélye már,
lassan vége a létnek, a remények kiégnek,
elfelejteni nem lehet,
volt szebb, egyszer, régen.
Megfakul az álom,