Ártatlanul lettem életre ítélve...

Még melegen izzik a nyári nap sugara,
szikrázó fénye a tájat beborítja.
Szívem tele szerelemmel,
hisz téged oly nagyon várlak,
én édes, sosem látott kedvesem.

Régóta várlak,
álmaimban oly sokszor látlak,
remélem, eljössz,  s örökre itt maradsz velem,
ebben reménykedem.

Nekem a Balaton a Magyar tenger,
ha látom, szívemben egy vidám dal új életre kel.
Hullámok hátán fehér vitorlák szállnak, mint a sirályok,
s a lágy nyári szellő fuvallatai segítik őket útjukon!
Oly gyönyörű, oly szép, oly csodás ez a vidék,
nézni a hullámok hátán lágyan tovasikló hófehér vitorlák sokaságát,
kortyolgatni a Badacsony mézédes borát.

Hajnali fényben ragyog a nap,
szétszórva tüzes sugarakat,
gyémántként csillogó fényeit,
csodaszép aranyló színeit.

Víz, mi kiolthatná erejét,
tartja neki híven tenyerét,
mert vele együtt lesz oly csodás
a szikrázó, bűvös csacsogás.

Vándorlunk a sorsunk elől,
csak kergetjük önmagunkat,
vajon hol találhatjuk meg
az igazi otthonunkat?

A ház, amiben most élünk,
a táj, ahol megszülettünk,
talán az lesz a legjobb hely,
hol ősöket eltemettünk?

Tanuljunk meg teremteni
álmainkban csillagokat,
ha felragyog csodás fényük,
megkapjuk a válaszokat.

Meghasadt szívek sokasága tolong,
boldogságot remélve,
Isten kegyelmében bízva,
a remény csillagában lelt hit erejével!

Cikázva jő az esti fény,
ontja messzi csillagok fénylő erejét
a sötét szobákban kuporgó,
szorongó, depressziós,
egyedül társ nélkül maradt emberek fájdalmas,
szebb életet remélt lelkeire!

Esik az eső, az áztató eső,
fejem fölött az esernyő,
lábam alatt csúszik a kockakő,
szembe jön velem a nagy Ő.

Bizony, nincs egymaga,
keze egy csodás hölgy derekát karolja.
Szívem a helyéről majd kiugrik,
ő biz rám se tekint.

Szabadságra ment az ihlet...
Kis pihenést tán megillet...
Éveken át űzött, hajtott,
cserben engem sosem hagyott.

Lehet, hogy már elege lett,
bánatában világgá ment?
Bármerre jár, megkeresem,
visszahozom tenyeremen.

Porfelhő és zakatolás jelzi merre jár,
kombájn kaszálja a beérett termést,
megtelik az üressé fogyott magtár,
folyik az aratás az utak mentén.

A levágott búzamezőt szalmagurigák őrzik,
vidám szöcskék járják pattogva táncukat,
egy vércse felettük keringőzik,
egerek bújnak, látván végzetük, s a sorsukat.

Még
ezer
szikrát szór
kócos haja
a forró nyárnak.

Nyári napsugár már
izzik a kék égen,
áttör felhők fátylán,
csodás az ég kékje.

A tűző napfényben
elszáll minden pára,
útján tüneményes
délibábot játszva.

Mi marad utána?
Repedezett talaj,
a fák hűvös árnya,
de jön majd zivatar.

Megérett a búza,
a fejét lehajtja,
érett mag lehúzza,
ő a táj aranya.