Egyszerű ember, nem vagyok én senki,
lehet, engem is könnyű lesz feledni,
egy, kit a tavaszi szél, ha megsimogat,
homlokon csókol, tollat ragad s írogat.
Kinek megérinti lelkét a csoda,
nem érdekli, ha az élet mostoha,
nem hagyja a varázslatot tovaszállni,
mert a jót s szépet újra-újra kell élni!
Olykor bűbájos világot fejteget,
apró sorokba titkokat rejteget,
képzelt madarak hátán oly messzire száll,
s ha megfárad, egy édenkertben megáll.
Kristálytiszta forrásból oltja szomját,
kék tinta virágba meríti tollát,
lehet, talán haza is csak akkor menne,
hogyha már elfogyott a kis pergamenje!
Egyszerű ember, nem vagyok én senki,
lehet, versem sem olvassa majd senki,
egy leszek, kit a tavaszi szél simogat,
s soraim őrzik majd álmaim s múltamat.
