A nyári napsugár aranysárga színnel
Festett barackot, neked szedtem, ízleld.
Mosolyog, illatos, arca kissé pozsgás,
Kínálja önmagát, púpozva a kosár!

2022. július 4.

Tartom sorsom súlyát,
megakadt, nem mozdul,
görgetném már tovább,
mint a sziklát, Sziszüphosz.

Folyton elgurul,
ha megállítanám,
de meg-megakad,
ha gyorsan gurítanám.

Hegy állja utamat,
vagy lejtő gyorsítja,
görbíti hátamat,
majd lábam futtatja.

Megálltam a Székely kapunál
Csodáltam faragott díszeit
Fejem felett fehér galamb szállt
Kapuba rakta fészkeit

„Isten hozott” köszöntött az írás
Nem felejtem el a szép szavát
Isten hozott felétek e tájra
Mert eljöhettem, oly rég erre vágyva

Nem rezdül a levél,
álmosító a csend,
kis faluban harangszó,
hangja messze cseng.

Déli pihenőn van
az elfáradt birkanyáj,
csak a puli figyeli,
mozdul-e végre már.

Falatozik a juhász,
fa alatt tarisznyából,
megtörli bicskáját,
jót húz kulacsából.

Látóhatár felett a nap tüneményes,
A tenger vizében hosszú híd mit képez.
Rózsaszínre festi a selymes kék színét,
Csendesen hűti le forrón égő szívét.

Álmos, itt az este, de perdül még táncra,
Amit a hídon át virágokkal járja.
Szippantja illatuk csodálatos kelyhét,
Átszövi a szirmok minden egyes sejtjét.

Azért nevelgettem egy zsenge almafát
hogy érjen a nyárban az örömapaság
vad viharok tépték jeges szelek rázták
őrizte ágán az ígéret csodáját
mint mellettem sétál friss menyasszony lányom
átsétálunk ketten hetedhét határon
ő libbenve szárnyal én már sántikálok
nem térít el minket holmi gazos árok
a hála párája tiszta kristály vizünk

Vajon, ha lenne ükapám,
mindig emlékezne énrám?
Mesélne az ükanyámról,
szántóföldről, katonákról...
 
Vajon, ha lenne dédapám,
vele élne még dédanyám?
Pipázna ő is a gangon,
halkan szól vagy emelt hangon?
 
Vajon, ha lenne nagyapám,
úgy szólna hozzám, angyalkám!
Majd venne nekem bambit

halkan susognak a fák
a sírok közt néma csend
hallgatnak ódon fejfák
a falevél sem rezzent

egy csokor a kezemben
hozzátok visz az utam
bánattal a szívemben:
mért engedted ezt, Uram?

anyám s apám már elment
gyötör örök nemlétük
vágyom a lehetetlent
s ami kísért... emlékük

Megfáradt lelkem égbe kiált,
miért a háború, a sok kín, a sok halál.
Ily tettekre nincs bűnbocsánat,
bűnhődni kell annak, ki ilyet tett a mai világban!

Nem érti meg gyermeki lelkem ezt,
mi vezérli, ki ily gaz tettre termett.
Azt hiszi, övé a világ,
míg sok ártatlan ember otthona romokban áll.

Az árnyaimnak teraszán ülök,
arról hegedül bölcsen egy tücsök,
hogy a körforgás végtelen örök.
Lágyan ciripel kedvesen, halkan,
ismerős nékem régen e dallam,
megnyugtat, csitít e zűrzavarban.
Az otthona egy titkos, rejtett lyuk,
homályos felette a sápadt Tejút,
a baglyok a fákon rá a tanuk.
Lassan tovaszáll az aszályos nyár,

A nyúló éj már újra itt van velem,
Behunyom alatta lassan a szemem.
Mert csodálója vagyok az egeknek,
Hűlő csillagokkal hadd sisteregjek.
Az elsápadt holdfénynek szélein túl
A környék álmosan, ásítva lapul.
A fák árnyai az útra fekszenek,
Neki is botlok olykor az egyiknek.
A sötét hosszabb a nappalok között,

a szavak összekuszálódnak
gondolatok elhalványulnak
az ihlet a mély homályba vész
s verssor, mi születik, csenevész

2022. augusztus 18.

Talpam alatt száraz homok,
nem terem meg semmi,
lehullnak a virágszirmok,
fa is lombját veszti.

Rég volt eső, minden porzik,
apadnak a tavak,
vészjóslóan szárnyuk tárják
háztetőn a varjak.

Tüzek gyúlnak, égő pokol,
erdők, rétek, nádas,
kerülgeti, nyaldossa már
háztetőt, ha száraz.