A délután döngicsélős melegében,
egy vén diófa árnyas rejtekében,
egy szó, egy kép súg egy gondolatot,
hoz a szellő egy fuvallatot.

Hinta lógott öreg kinyúló ágán,
kacagtam, ahogy hintáztatott apám,
nem féltem, ugyan mi bajom lehetne,
két keze úgyis mindentől védene.

Eső esik, nézem az eget,
felhők mögött a nap integet,
festi az ég íves kapuját,
város fölé színes aurát.

Gyerekek nevetnek feléje,
megigézte őket szépsége,
szebbé tette a borús napot,
varázsolt vidám hangulatot.

Fehér galamb szállt a kerti pázsitra.
Tekintetünk egy percre találkozott.
Lenyűgözött milyen szép, milyen tiszta
az a pillantás, amit nekem adott.

Megérintett a Mindenható Lelke,
és többé már elvesznem nem is hagyott.
Jázminvirág szirmok hulltak fejemre,
és hajamba tűzték a kelő napot.

2022. június 6. Pünkösd hétfő

A csend viharában
hánykolódik szívem.
Az éj sötétje nem véd.
Szobám  négy fala nem óv.

Minden idegen már.
Nem találom helyem,
nem találom magam.

A szemetekben vagyok.
De nem más,
mint kép és betű.

Párolog életem.
Elfogy a tetterő.
És aki ily gyenge,
ránéznek és mondják:

A tavasz mindig ad új esélyt az álomoknak a reményeknek.
Vágytuk a tavaszi napsütés melengető sugarát,
az orgona bódító illatát, a virágok káprázatos színpompáját,
a tavaszi szél lágy fuvallatát.
Végre itt van, s átölel a napsugár,
nyílik a virág, a májusi eső új erőt ad,
felfrissíti az ébredező tájat,
s új esélyt kapnak az elfelejtett vágyak!

Pompájában ontja illatát a tavasz minden virága.
A lila akác az ibolya virága bódító illatával varázsol el mindenkit.
A nap sugara simogatja arcunkat s feledteti velünk a borús napokat.
Áhítattal szívjuk magunkba a virágok illatát,
a nap melegét s ámulattal nézzük az égen futó bárányfelhők seregét!
A tavasz új életet ad a világnak.

Szonett formában
 

Tikkasztó hőségben, forró aszályban
is szivacs maradok, melyet víz nem ér,
távoli páráktól zúg bennem a vér,
az élettől magam rég átitattam,

hol csak hallgatag homoksivatag van,
hűs zuhatag-lelkem még mindig remél,
pórus-palotámban kóborol a szél,
a szomjat olthatom szelíden, halkan,

várok tőled egy üzenetet
percenként lesem az ablakot
hiába, a postás nem csenget
iszom egy kupica barackot
elfojtja bennem a haragot

csak a légy zümmög felettem
különben minden halott és fáj
azt hittem, arcod már feledtem
nem hat rám többé semmi bűbáj
s nem szorít ott lenn a gyomorszáj

Hamis szót fröcsög a szája,
tőle mégis elalélsz,
tetteinek bűvkörében
földön túlra visz az ész.

Pedig tudod, valósághoz
mutatványnak köze nincs,
a józan észt fogva tartja
a hömpölygő szó-bilincs.

Ha vége a mutatványnak,
visszazuhansz a földre,
viszed tovább szolgasorsod,
életeden át nyögve.

Jó reggelt gyermekem,
tiéd szeretetem,
bár már anya lettél,
soha nem feledtél.

Hosszú az ötven év,
fogtuk egymás kezét.
kanyargós volt utunk,
jó hogy boldogultunk.

Töröltünk könnyeket,
ültünk sok ünnepet,
borultunk szívünkre,
a féltett kincsünkre.

Mielőtt telet bocsátasz rám,
nézd meg, mily roskatag a házam,
milyen vékony, kopottas ruhám,
ne engedd, hogy reszkessek, fázzam.

Csak annyi terhet rakj vállamra,
menyit magam valahogy bírok,
két szemem a sós könny ne marja,
nyíljanak bennem rózsaszirmok.