Futnék szabadon a széllel,
oly jó volna szállni fel a légben,
felhők fölött, hol mindig kék az ég,
és elkerül a menydörgés.
Szállni sajnos nem tudok,
gerlice nem vagyok, vagy sasmadár,
ki a bércek ormára könnyedén leszáll.
Földi létem oly banális, oly egyszerű,
terhem viszem, mi nem könnyű.
Megfáradt testem az évek során,
sokszor alig éltem, voltam odaát!
Élek, de szívem sokszor fáj,
megőrjít a fájdalom,
ami minden éjjel csak rám vár.
Széttépi lelkemet,
agyamban lüktet a vér,
szívem kalapál,
a számban elfogy a nyál,
vizet kéne innom gyorsan már.
Izzadt a lepedőm,
szegény jobb napokat várt,
forgolódok az ágyban,
hová tegyem fájdalomtól szenvedő lábaimat.
Hol melegem van, izzadok,
hol fázom, a paplanom magamra húzom.
Nézem az órát, éjfél múlt,
ma már innen nincs kiút,
majd jön hajnali fáradt fény,
a nap ma is lustán kél.
Vörös lett az ég alja,
a fákat erős szél rázza,
reggelre vihar jön,
a kertet eső áztatja.
Lassan megnyugszik a lelkem,
szívem is rendesen vért pumpál az ereimbe.
Itt a reggel, a nyári eső tisztára mosta a poros utcákat,
lemosta a virágokat, fákat.
Ébred a világ, csak én nézek bambán,
egy újabb fájdalomtól átvirrasztott éjszaka után.
Remélem, szebb lesz a nappalom,
nyugalomra, békére, szeretetre vágyom,
jó lenne megtalálnom!

2023. június 6.
0 óra 18 perc