Meghasadt szívek sokasága tolong boldoságot remélve,
Isten kegyelmében bízva, a remény csillagában lelt hit erejével!
Cikázva jő az esti fény,
ontja messzi csillagok fénylő erejét
a sötét szobákban kuporgó, szorongó depressziós egyedül ül,
társ nélkül maradt emberek fájdalmas, szebb életet remélt lelkeire.
Még a remény illanó lepkeszárnyon

Első találkozásom az elmúlással

Május első vasárnapján,
Köszöntelek édesanyám,
Piros rózsákkal kezemben,
Boldogságban, szeretetben.
Megölellek, csókot adok.
Mindörökké hálás vagyok,
Szerető gyermeked lettem

Muzsikált a tücsök vígan,
dolgozott a hangya,
vígan hordta a morzsákat,
ahogy szólt a nóta.

Te vagy nekem a minden,
a szivemben csak Te vagy,
más kincsem sincsen!
Álmaim álma,
az életünk repülőszőnyegén szállj velem,
kérlek gyere, hogy érezd a végtelent,
a tejszinhabos felhők fölött a kék eget,

Ébredj Világ,
mi lesz velünk?
Meddig kell még szenvednünk?
Ébredj Világ,
össze kell fogni,
s mindent megtenni,
hogy változzon, s megmaradjon
e földi lét, hol élni szép!

Ébredj Világ,
a környezetedre nagyon vigyázz,
mert ha nem teszed,
a szenny ellep
és ez lesz a végzeted.

Sikerült meglepned újra drága múzsám,
egy újabb gyönyörű képed került hozzám,
beléd lehet szeretni, tagadni sem tudom,
bárcsak lennék fiatalos vidám kujon.

Küldetnék érted, fedett hintót lovakkal,
a bakon egy vén megbízható kocsissal,
pompás dácsámba akkor oda hoználak,
hűtött pezsgővel boldogan fogadnálak.

Májusi illat borítja a tájat,
Boldogan megújul az illatárban.
Trilláznak vígan az égi madarak,
Élvezik a fényt hozó napsugarat.

Ahol csendet a szél töri meg,
sziklák felett bondoros felleg,
szírt alatti padon a magány,
ott az ember oly kicsi parány.

Sziklás hegyeken is erdőrengeteg,
sokszor lecsap rájuk, vihar fergeteg,
melyiknek gyökere kapaszkodni képtelen,
tövestől kitépi, sajnos az védtelen.

Elszáradt fa tövében,
pihenni leültek,
volt még egy kicsi bor,
annak megörültek.

Elkortyolták hamar,
jókedvük visszatért,
szaladtak a kocsmába,
egy újabb italért.

Hegedű már kézben,
táncra állt a lábuk,
beteljesült minden,
jókedvük és vágyuk.

Ó szabadság add vissza a múltam,
amibe oly sokszor visszabújtam,
miért ott kerestem a nem létező jövőt,
örök boldogságot, a végső kikötőt.

Vagy azokat a csókos édes ajkakat,
amik robbantottak forradalmakat,
a szívemben, ahol sokszor forrt vérem,
ott fogok veszni a szerelmi csatatéren.

Ha túl nagy a zaj, elfáradtál estére,
szörnyen zúg a fejed egy méhkas elérte,
menj ki a vízpartra, ülj egy üres padra,
nézd a naplementét mily nyugodt sugara.

Simogatja még a tengert és a padot,
fáradt arcodra ad  fénysugár kalapot,
hallgasd a vízfodrok csendes csobbanását,
s eltűnnek fejedből lassan a nagy lármák.