Ó, kedvesem, ha elmondanád,
mit is érzel irántam oly régen már,
ha szavakba öntenéd,
hidd el, megérteném,
mit érzel ma is e szép tavasz reggelén.
Bár ajkad zárva, nincs szavad,
szívem érzi, mit mondani akarsz,
de tehetetlen vagyok,
pedig hidd el, én próbálkozom,
bár észre sem veszed sokszor.
Nehéz a szívem, hisz úgy vágyom,
hogy szíved kitárd,
s úgy szeress, mint eddig senki mást,
őszintén, önfeledten szeress.
Nehéz a lég, a tüdő levegőért kiált,
s egy kettétört fűszál sóhaja az égbe száll.
Megtört az élet, sok volt a fájdalom,
mely velem tart, pedig jó lenne elhagynom.
Nem tágít mellőlem, kínoz, gyötör,
éjszakákon át üldöz.
Várom a bíbor napfelkeltét,
az új napot, az új reményt,
hogy karod újra engem átölel,
magához húz, és felragyog újra a fény,
és végre eltűnik a megnyúlt árnyék, a sötét,
amely pókhálóként körbefont,
s minél jobban szabadulni akarsz,
annál jobban gúzsba fon.
Kell a szeretet, a szerelem,
a puha, lágy ölelés,
az érzéki, mézízű csókok sokasága,
melyek új erőt adnak,
mely felvillanyoz, felgyújtja a kihunytnak hitt vágyakat,
melyek már csak álmaimban élnek.
Még remélem, hogy újra megélem a csodát,
újra és újra veled, kedvesem!

2023. május 20.