Öregember tipeg, vödörrel kezében,
Meg-meginog, megáll a nagy szélben.
Hajlott a háta, mint a tanyáé,
Látszik, már nem bírja a vödröt.
Hátán cipel vagy nyolcvanöt esztendőt.
Vízért megy a szomszéd fúrt kútjához,
Lábai csoszognak, alig ér el az udvarhoz.
Jókorát iszik a csobogó vízből,
S megtörli bajuszát, s hátradől.
Kifakult kalapját leveszi fejéről,
Letörli homlokát, s megnyugszik belől.
Nem zavarja senki, csak a méhek zaja,
Őzgida szalad át az úton, ő megbámulja.
Mert ide ár ő évtizedek óta,
Szomszéd engedi, neki van artézi kútja.
Nyugalmát nem zavarja senki, itt nincs politika,
Ámulva, bámulva nézi az eget, lesz-e eső,
Mert bíz a nap nagyon éget!
Egyszer csak meglátja, a házán
Tűzkakas kukorékol kegyetlen hangján!
Futna szegény haza, de lábai nem bírják,
Látja leégni szalmatetős kis házát!
Mire odaér, ég, mint a pokol!
A szél a perjével már a fenyvesben lohol.
S nincs megállás, ég már a másik tanya,
Menti életét, aki csak tudja!
Szél feltámad, nincs kegyelem sehol,
Rászakadt mindenre a menny és a pokol.
Jön a segítség, a tanya nincs sehol!
A ,,Szent család" képe a hamuba hull.
Küzdenek az emberek, hogy a tüzet eloltsák,
Megsemmisülve dőlnek össze a tanyák!
S vége, mindennek vége!
Kegyetlen sors, fájó annak, aki megélte!
Egy traktor szikrája csiholta a tüzet,
Nem volt ily nagy tűz, mire ember emlékezett!
Fájó, holdbéli a tájék, minden hamu, üszök, az élő fa ég!
Az öregember csoszog a hamuban,
Elered a könnye, mintha patak volna.
Siratja a semmit, az éveket,
Itt nevelt fel kilenc gyereket!
Felemeli a hamuból a Szent család képet,
Ez maradt meg csodaként,
a többi szénné égett!
- Elfogytak a tanyák, rossz idő jár erre!
Még az Isten is haragszik, tűzzel felperzselte!
Kihalnak az öregek, mind reményt vesztve!
Nincs már itt dolguk, mennek a temetőbe.
Árvák a tanyák, senki se gondol vele,
Elcsitult, elpihent gazdájuk örökre!
Mosonmagyaróvár, 2000. július 11.
