Lélekharang szól a csendben,
panaszosan zúg fülemben.
Özvegy, árva sír, sikít.
Hogy bírják ki ezt a kínt?

Álmomban fogtad a kezem,
együtt futottunk a nyári harmatos réten,
ahol ezernyi pipacs integetett.
A hajnali szél végigsimította kipirult arcunkat,
s mi halk sikollyal öleltük egymást boldogan.
Repültünk a hajnali széllel a gyönyörű azúrkék égre,
s kiültünk lábunkat lógatva egy kósza bárányfelhőre.
Álmomban oly szép volt minden,

Ordítanék az égre fel,
sötét van és néma csend,
a csillagokat sem látni,
oly jó volt rád várni.
Lelkem egy halk,
szerelmes dalt zeng,
üres a szívem,
hisz elvitted,
hiányod fáj, eléget.
Hang nincs,
a torkom szorítja száz marok,
a könnyem csorog,
rám az éjszakában száz farkas vicsorog.

Akarsz-e velem, mondd, harmatvizet inni,
reggelnek ringásában egymásba szeretni,
míg a nap életet adna e zajos világnak,
örülnél-e velem e csodálatos mának?

Akarsz-e, mondd, szép holnapom lenni,
megcsúfolt múltunkat együtt elfeledni,
könnyeink bő kútja, ha majd kiszáradna,
ragyognál-e a szemembe újra meg újra?

Ha majd e világban egyszer meghalok,
Te ne sírj, hisz én mindig veled maradok,
Elhantolják majd porhüvely földi testemet,
De a szívedben, tudom, mindig ott leszek,

Mit földi lét, mit kegyetlen, önző fájdalom,
Amit a sír rejt, az csak egy porladó halom,
Az élet bármilyen kegyetlen és mostoha,
Kit a szívedbe rejtesz, nem halhat meg soha,

Valahol magamban,
a lelkem legmélyén,
ott ül az Isten: trónján,
fènyes, királyi székén.

Ott ül csendesen,
néha megszólít,
néha csak bólogat,
néha fejet fordít.

Hátat fordít akkor,
ha sötét éjben járok,
ha nem nézem arcát,
a fényi világot.

A múló időnek
vagyok én a foglya,
szívemet, lelkemet
magához csatolta.

Úgy magához láncolt,
mint hű szerelmesét,
mint legkedvesebb,
legkisebb gyermekét.

A múló időnek
vagyok én a rabja,
őt lesem, őt várom,
mint szerelmesét a párja.

nem mondom azt, hogy gyorsan elszállt
hogy nem gondoltam rád nap mint nap
hogy az idő nélküled megállt
s mindig vidáman jött a másnap

nem mondom azt, hogy többé nem fáj
hogy ötven év nyomtalan múlt el
s bár nincs remény, hogy visszatalálj
csak néha látom arcod, éjjel

Szeretlek,
ahogy tavasz a tobzódó életet,
amint játszik vele millió képzelet,
ahogy a nyár az arany búzamezőket,
mint éhező a szívből adott étket,
ahogy az ősz a bronzszínű köntösét,
megőszült fa minden lehullt levelét.

Szeretsz-e akkor is, ha már nem leszek,
És ott állsz majd árva sírom felett,
Jut-e majd eszedbe ritkán, néhanap,
Mikor ölelkeztünk az öreg tölgy alatt?

Emlékeidben vajon meddig maradok,
Hisz kit úgy szeretsz, már régen halott,
Én majd hallom ám ott sóhajtásodat,
És érzem rezdülésed lenn, a föld alatt.

Oly szép a nyári este,
a virágzó lonc illatát viszi a simogató szél,
szívünknek nyugalmat, békét ígér.
Álmunk legyen tiszta,
szép, boldog remény,
hogy a pirkadó reggel a nap első sugaraival
ébresszen minket fel.
Arcunkat simogatja a reggeli fény,
mely oly tiszta,
mint a remény,
és lelkünknek megnyugvást ígér.

Nyár esti szél,
oly sok szerelmet ígér.
Légy hát velem,
szeress nagyon, kedvesem.
Piros ruhám száll a széllel,
táncolnék veled szenvedéllyel.
Jöjj, kedvesem,
táncolj most velem
egy őrjítő, vad tangót,
hegedűn a nyári szél húzza a vonót.
A gitáron Te pengess szerelmem
egy szédítő, szép szerelmes verset nekem.

Uram segíts,  adj békét!

Uram segíts, adj békét a világnak!
Hozzád fohászkodok, hallgasd imámat!

Adj békét a háborút keltőnek!
Adj békét a pénzesek uralmának!
Adj békét a gonosz hatalmának!
Adj békét a szenvedőknek!
A hatalmasok miatt háborúba menőknek!

csak egy pillanat volt, még emlékszem
egy őrült, mégis forró villanás
szikra gyúlt régen kihűlt szívemben
valóság volt, nem hiú látomás

majd mellém léptél, a tűz fellángolt
testem és lelkem belereszketett
ahogy szemembe néztél, felborzolt
az érzés, édes jövőt sejtetett