Farkasok járják az erdőt,
hallom vonításukat,
talán vadászni indulnak,
vagy keresik társukat?

Elhallgattak a madarak,
még az ág sem zörren,
nem hallom, csak a szellőt,
és sóhajtásom a csöndben.

Olyan, mintha béke lenne,
oly nagy a nyugalom,
hova lettek az állatok,
hiába fülelek, kutatom.

"Kiköthet majd végre, égnek hálát adva,"
bár imbolyog most a háborgó haboktól,
míg közben hajóját a vihar szabdalja,
s rettegve menekül a sziklafalaktól.

Sirályok hada kering vészjóslón égen,
vadászni halakra hívja korgó gyomruk,
s apró zsákmányok a habok börtönében
riadtan menekülnek, hol lesz a sírjuk?

Sóhajtott nagyot a tél,
megrázta a szakállát,
pár napra visszahozta
régi idők varázsát.

Oly tisztának tűnt minden,
betakarta a tájat,
ropogott cipőm alatt,
díszített sok faágat.

Hógolyózás, szánkózás,
most erről ábrándozom,
ezzel a kicsi hóval
gyermekkorom gyászolom.

Neked adom a szeretetem,
nekem nincs más egyebem.
Ez nekem a mindenem,
ezt most eléd én most leteszem.

Ha elfogadod, vigyázz rá,
ha nem kell, küldd vissza,
más örülne neki tán.
Szeretetet adni oly szép,

s ha viszonozzák,
boldog vagyok mindenképp.
Szeressünk hát emberek,
szeretet nélkül élni nem lehet.

Örülni kellene a legkisebb csodának,
a kövek között megbújó picinyke virágnak,
a napnak, mi nekünk ontja áldott sugarát
s simogatja megfáradt orcánk.

Örülni kellene, hogy mily szép kék az ég,
s hogy a bárányfelhők nem futnak szerte szét.
Örülni, hogy élünk, s van még mit remélnünk,
hogy szeretnek és szerethetünk.

A spirális fényt
megkerültük. Most újra
kezdődik egy év.
 

Mennyi harc van már mögöttem a semmiért,
harcoltam a távolért, az elérhetetlenért.
Most, hogy a remény csírája újra szívemben virul,
a harcom a világgal csitul.
Rám köszönt a végtelen,
s reményt ad a felcsillanó értelem.
Mennyi harc dúl a lelkemben,
s győz egy elfelejtett érzelem.
Gyors léptekkel jön a változás,

Szívembe markol a fájdalom,
a remény lassan bandukol.
Bár az idő szalad,
a lábunk  már lassan halad.
Még zeng a karácsonyi ének,
csillognak az esti fények.
Messziről szól egy gitár,
szívem ilyenkor úgy fáj.
Eszembe jut egy régi ígéret,
gitározol egyszer majd nekem.
A gitár hangja szívemig hatol,

Támadnak a nyugati, hideg szelek
Mint a harci riadó fújna
Kéményekben szól a harsona
Mi lesz veled ember fia
Gyermek fázik, mit tegyenek
Nincs meleg kabátja, cipője
Pedig szülei dolgoznak serényen
Kell a pénz lakásra, élelemre
Szegény gyermeket rázza a tél hidege

Szín hatalmával rám telepszik ' hosszú ősz. 
Végsőt hazudja a bújócskás nyár.
Lassan már csak emlék a kis szakadt kabát.

Bogarak hada az avarban szaladgál.
Benne lakna még régi napárnyék.
Szaladj, hogy érjed utol egy kedves percet

Karácsonyi ajándékot kaptam,
Kíváncsi vagyok, nagy az izgalom,
"Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,"
Máris nyitom a dobozt, mely arany.

De könnyű, fehér papír mit takar?
Ahogyan nyitom, egy hang megszólal,
Hallgasd friss karácsonyi dalomat,
Meglepetés öröme e dallam

Mátrában jár a decemberi mese,
Fenyőfák csúcsai néznek az égre.
"Az élet egyre mélyebb erdejében
Turistapár kulcsosházat keresett.

Tiszta égnek telihold a lakója,
Jéghideg fényével csak fagyot adott.
Hószikrás fenyőkbe beleharapott.
Göncölszekér csillagkép varázslója.

ma hatvannyolc lettem én
emlékvers e költemény
megle-petés

meglepem vele magam
boldogan, boldogtalan
dédel-getés

azt mondják, ez nem kor még
de látszik az alkonyég
öre-gedés

érzem, fájnak csontjaim
remeg lábam, karjaim
leé-pülés

de nem számít semmi sem
táncparkett az életem
élet-rzés

(200 éves születésnapján)

Köszöntelek nagy magyar költőnk
Magyar hazánk, dicsőségünk
Fényes csillagként ragyogsz az égen
Hős voltál, nem csak szóban, harctéren

„Talpra magyar!”- szólítottál!
Ne hagyjuk veszni hazánk, biztattál!
Fogjunk össze, amíg nem késő!
Míg ránk nem borul a szemfedő!

2023

Talián Tamás barátomnak
Vigasz versmondatok közjelek nélkül

2022. Szenteste napja 14 ezer ukrán menekült

Ha még hallgatsz most is akkor vajon mikor
mutatsz zöld utakat nagy égi szemafor
élhetőbb életnek

a ludak vak éke a homályba mit ír
ködöknek gágogva morzézott örömhír
megváltás szíveknek

már nem zavar szegénység béraláfutás
az atomban vajúdik a maghasadás
reszkessetek hegyek

Jönnek a sorsvonatok,
"tudom, hogy merre mennek" 
itt dolgozom, itt lakom,
túl a zajt fogó falon.

Város végén állomás,
betonsziget középen,
itt van a várakozás
a nyári napsütésben.

Bárhová is utazok,
lehet, jobban is élek,
de bármerre is vagyok,
csak egyszer hazatérjek.