"A köd szitálva telepszik a tájra",
fehér leplet borítva kopasz fákra,
kik ágaikat az ég felé nyújtják,
míg az égi lámpásokat meggyújtják.

Csend van. Köd ruháját az éj felvette,
fehér sipkáját földre terítette,
álmosan a fák ágai közé bújt,
összeolvadt vele a jelen s a múlt.

Létezést adtál neki és ő boldog volt,
szállt, egyre szállt,
kereste, hol a Nap, és hol a Hold,
és te követted szemeddel,
mert gyönyörű volt.

Tökéletes forma, tisztaság,
minden szín hordozója,
könnyed és üde,
kacagás és várakozás.

Ballag az idő észrevétlen.
Őrangyalom kezében aranyfonál,
óvva figyeli minden léptem,
mellettem áll majd a Kapunál.

Ez az én utam, lassan megyünk.
Angyalom szárnya a felhőkig ér,
szívében szeretet, néha összenézünk,
mosolya, könnye biztatást ígér.

Szeress belém, kedvesem, újra és újra,
hisz neked szól szívem hárfájának húrja.
Minden perc, mit nem velem töltesz,
azt bizony te elvesztegetted.
Itt várlak, hát ne késlekedj,
gyere amilyen gyorsan csak lehet.
Míg a vágy ópiumként hat ránk, addig gyere,
szeress, szeress, szeress.
Szerelmünk, mint a vulkán,
tüzes kitörésekkel tör ránk,

Végre kisütött a nap,
bár még a hideg az úr,
de a nap sugara gyengülő testünknek 
új reményt ad.
Az éltető fény arcunkat simogatja,
elfáradt testünknek erőt adva,
új reményeket hint szívünkbe,
így hitünket is megerősítette.
A fény az éltető erő,
szívünknek, lelkünknek oly melengető.
Várjuk már a tavaszt,

Ha fáj a szív, fáj a test,
csapongva száll a megsebzett lélek,
már nincs erő,
megfagyott az akarat,
hiába hív a szó, ha a láb nem mozdul,
állva marad.
Röppen a fájdalom az agy kitárt kapuján,
a test görcsbe rándul,
felordít az izmok sora,
s összeomlik a liliom illatú vágy,
tudja nincs esélye már.

Ha minden kötél szakad,
s elakad az én szavam,
de akkor is kiáltom,
ez a világ rossz úton halad.
Már nincs hangom,
de rekedten ordítom,
ÉBREDJ VILÁG,
rossz felé haladsz, látom.
Háború zaja dübörög mellettünk.
Az eszünket elvesztettük?
Miért tehetik ezt velünk,
hogy ennyi ártatlan életet elveszíthettünk.

nem láttam mást
csak a felszínt
vízen táncoló könnyű fényeket
nem sejtettem
a mélység mit rejt
féltve őrizted tenger-lelkedet

egy váratlan pillanat
sejtelmes szélt kavart
a hullámzás átlépte a partokat
a magány hirtelen bizalommá vált
és egymáshoz érintett világokat

(Kelet-Nyugat-Észak-Dél szobra
4 Trianon-i szobor)

Hol az a hely, hol szobrok mozdulnak el?
S eltűnnek az éji homályban,
S tettekért egy nemzedék felel,
Szenved egy határtalan elnyomásban!

Lassan ballagott az éjszaka,
fekete batyuval a hátán,
összenevettek a csillagok
a hold ragyogását látván.

Az idő újra megforgatta
nyikorgó, rozsdás kerekét,
eljárta már ennek a napnak
bőven a háromnegyedét.

Apró felhő lopakodott
kis tó fényes tükre fölé,
beleejtve tartott könnyét
a hideg vízcseppek közé.

Ó, édes tavasz, hozd el a fényt, a nap sugarát,
hogy melegítse testünket át.
Ó, mennyire vágyjuk a nap sugarát,
hisz ez a változó idő
a testünket kifárasztotta már.
Kell a fény, a tiszta szikrázó fény.
Múljon el a sötét és a borús szürkeség.
Nyíljon meg a türkizkék ég,
csorduljon az édes méz,

Megfagyott rózsaszál dacol a faggyal,
szívében szerelem, az fűti a lelkét,
s várja a tavaszt.
Reménykedve hívja a melengető nap sugarát,
mely elhozza neki a szíve választottját.
Még hó fedi levelét és hófehér szirmát,
de lelkében a szerelem tüze lángol, ég már.
Megolvad a hó,
s életre kél a megfagyott rózsaszál,

Jaj szél, te vad, nyugati szél!
Miért fújsz, oly kegyetlen lettél?
Már gyermekkoromban fújtad harsonád.
Elűztél fővárosba, majd tovább!
Délre, napfény városának, mondták.
Mégis végig nyargaltad sugárútját,
Tépáztad a fák koronáját.
Gyökerestül dőltek, levél sem maradt, fájt,
Sorsom üldözője lettél!
El-, majd haza fújtál, úgy kergettél.

Legyél te kis virág, 
ki nekem adja illatát.
Legyél napsugár,
ki simogatja arcom bársonyát.
Legyél te a tavaszi szél,
mely dalával felvidít.
Legyél friss patak,
mely a szomjamat oltja.
Legyél üde zöld fű,
melybe leheveredni oly üdítő.
Legyél az égen fodrozódó 
tejszínhabos bárányfelhő,

Minden fának érzékeny lelke van,
ezért szeressük hát az összes fát.
Fába zárva él egy barna lárva,
bebábozódva a sorsát várja.

Jő a tavasz áldott napsütéssel,
rügyek fakadnak a fák ágain.
"Lelkemről álmodsz olykor?
- Azt hiszed."
Belőled újra életre kelek.