Mikor a hét teve
Elindult oázist keresni
Nem köszöntötte
Nem várta senki!

Pedig átkeltek tengeren
Szép nagy óceánon
Sivatagból menekülve
Hajóháton!

Mikor a hét teve
Elindult új hazát keresni
Senki nem kísérte
Egyedül kellett útra kelni!

/Dévai Nagy Kamilla ének művészhez /

Mint tavaszi légben éneklő pacsirta
Szívünk, lelkünk bánatát elsírja
Lelkem szavaid úgy itta
Éneked szép magyar hazánkról
Annak bánatáról, igaz fájdalmáról

Tavaszváró pacsirta zengjen éneked
Fel a napba szárnyaljon képzeleted
Napsugár ragyogja be éltedet
Sose legyen mélyrepülésed

Ha lelkem erejét kiszívta napom
kiürült önmagam mivel töltöm fel
fekete kalapom szúette padon
az Istent faggatom hallgat nem felel
drága a dohány tartós mérleghiány
utolsó madaram szélnek eresztem
kit öl a himlő ha fogy az indián
mit vegyek vállra ellopták keresztem
kalitkám ajtaja sarkig kitárva

Díszes ruhát ölt
a ház, a táj, ünnep van
szeretet ölel.

Finom, tiszta levegő
és gyönyörű színek,
dallam, örök, ölelő,
és szerelem,
Veled.

Csendes sóhaj, libbenő,
és kitáguló erek,
csillagokról rebegő,
gyöngéd szavak,
Neked.

Sötét égre nevető
ragyogó, szép szemek,
Végtelenbe emelő,
közös álom,
Veled.

„Mire a kakas hármat kukorékol,
háromszor tagadsz meg engemet!”
Mire feljön az Esthajnal csillag,
Sötét had bosszúja eltemet.
Édes hazám, háromszor tagadnak
meg tégedet!

Késő lesz már a megbánás!
A ki nem mondott szó
Sem leírva NEM lesz tagadó!
Elindul a reménykedők sötét hada!
Nem lesz előttük szent hit s haza!

szedi apró lábait, ahogy csak bírja
ha esti pihenőhöz a párja hívja
átgázol a vízen, nem néz jobbra-balra
vigyázz teknős, nehogy kitévedj az útra

2022. május 18.

igaz történet, szomorú példa
már régóta nagyon forró téma
fekete vagy fehér, kényes kérdés
egyiknek öröm, másiknak küzdés

nem számít, hol vagy, égben vagy földön
valaki számára minden börtön
repülőn ülve mit lehet tenni
fekete mellől kell menekülni

Simon Ottó fonyódi költő-tanár emlékére

 Csordából kiverten

" Az ébrenlét s álom között"
Mond az eszünk csütörtököt.
Hölgy az ágyán csak ücsörög,
Bambul, míg az óra csörög.

Odakinn már hajnal hasad,
Bíborszínű a pirkadat.
Fényében ragyog az ablak,
És a csodás női alak.

Fényben ülni üde érzés,
Kürtszó hozna megbékélést.
Azért bánatos e szépség,
Várja a jel érkezését.

Ha egyszer elmegyek,
itt hagyom majd nektek
a nap sugarát,
a tenger moraját,
suttogását a szélnek,
kékjét az égnek.
Ami csak az enyém volt,
azt is itt hagyom,
minden gondolatom,
szívem szeretetét,
minden reménységét,
két karom ölelését.
Bár nem volt az enyém
értékes gyűjtemény,
se a szépséges világ,