Az éjszaka csendje rám borult,
s míg az égen millió csillag tekint le rám,
én  kisszobámban álmatlanul hallgatom
az éjszaka csodás hangjait.
A kertemben száz tücsök zenél,
s én hallgatom,  mit a természet 
a hegedű húrjain szívhez szólóan 
eljátszik nekem.
A fájdalom, mely életem része oly rég,
nem szűnik meg, velem él.

Egy kis nosztalgia, egy régi álom,
mely szívemben tűzként lángol.
Gyere csak, álmodozzunk
a boldogság vadregényes, rózsaillatú kertjéről,
mert ha elillan az álom, 
a valóság csendje megdermeszti lelkünket.
A hegedű húrján még zeng a dal,
mely szívünkre hat, boldogságot ad.
Ha elnémul a hegedű, lelkünk elmenekül,
nincs, mi enyhet ad.

Nézem  a sok száz csillagot az égen.
Kereslek kedvesem köztük téged.
Rád gondolok egyedül az éjszakában,
merre járhatsz, miért nem vagy nálam?
Hosszú az út, mit eddig megtettünk,
nehéz élet van már mimögöttünk.
Megszenvedtünk mindenért,
amit a sorsunk ránk mért.
Visszük terhünket, amíg bírjuk,
amíg egy ütemre ver a szívünk.

Csodaszépet álmodtam az éjjel,
szaladtunk együtt a virágos réten.
Magadhoz öleltél kedvesem, lágyan,
boldogabb ember nem volt nálam.
Beszívtuk a virágok bódító illatát,
néztük az ég bíborrá váló hajnalát.
Szerettek és szerettem!
Boldogok voltunk mind a ketten.
Sajnos, reggelre véget ért az álom,
azóta a helyem sehol sem találom.

Szonett átirat Nyilas Enikő versére

Rajzolok neked egy szebb világot,
hol minden ember boldog 
és nincs többé háború!
Hol boldog leszel,
és a szomorúság
már nem látszik a két szemedben.

Rajzolok neked egy szebb világot,
hol boldog lehetsz,
ami már nem csak egy álom.

Rajzolok neked egy új világot,
hol minden ember szabad és boldog 
ezen a világon.

Az este leple alatt éj leánya szépen,
halkan beosont a kis szobámba,
aranyhaja csillogva
csodálatos fényt szórt szét az éjszakába.

Földig érő szép, fehér ruhában,
csillagok fénylő sugarával
beragyogta a szobámat,
két szép szeme rám tekintett,
azon nyomban megigézett,
s rögtön fellángolt a szívemben a tűz,
hisz a szerelem nem bűn.

Szénaboglyák figyelik
a ködbe borult tájat,
bennük van még illata
a rég elillant nyárnak.

Elaludtak a tücskök,
meleg napról álmodnak,
a varjak kopasz fákon
téli nótát kárognak.

Faágak, fagyott ujjak
az ég felé merednek,
így üzennek a napnak,
hatalmas végtelennek.

A föld aludni készül
Lombruhájából levetkezett
Ködpára borul a tájra
Csend és némaság mindent befed
Hegycsúcsokra emelkedik a pára

Csend lett most az úr
Színes tájat komorrá váltja
Mintha magára zárná a kaput
Hova lett a millió
Tarkaszárnyú pillangó?

A zeném szelíd sohasem goromba
Hadd legyek nektek bús hangú gordonka
Ígérem ügyelek öreg vonómra
Vidám dalotok szerényen kísérem
Csak azt húzom el ami a szívemen
A jó ízlést én nem sértem sohasem
Ne féljetek olykor síró hangomtól
Szeretetből szól így és nem haragból
Csak a lelkem fáj nem harang kolompol

Ha lelkem erejét kiszívta napom
kiürült önmagam mivel töltöm fel
fekete kalapom szúette padon
 az Istent faggatom hallgat nem felel
drága a dohány tartós mérleghiány
utolsó madaram szélnek eresztem
kit öl a himlő ha fogy az indián
mit vegyek vállra ellopták keresztem
kalitkám ajtaja sarkig kitárva

Aludni készül a nap a tó felett,
Megállítja a fekete felhőket.
Mindent sárga aranyszínbe öltöztet,
De ő már fehér aranyban díszeleg.

Hídja is fehér, átszeli a tavat,
Azon átsuhanva egy szellőgyerek,
Elé áll, fest belőle gyermekfejet,
Két szeme barna, mosolyog az arca.

élt egyszer, talán nem is annyira régen
sűrű, kerek erdő kellős közepében
egy apró, ráncos, kissé morcos apóka 
nem volt néki társa, csak egy apró róka

együtt járták az erdőt, mint két jóbarát
egymást segítették hosszú éveken át
mígnem a sötét, téli ködfátyol között
kis róka barátja a mennybe költözött