A kicsi facsemete, hogy világot látott,
gyenge törzsével még ide-oda hajlongott.
Vékony ágacskáit a szél tépázta, verte,
de ő, hogy miért bántja a szél, nem értette.

Látva ezt a kertész, rögvest mellette termett,
a legerősebb tölgyfából karót készített.
A kicsi fa törzsét a bölcs tölgyhöz kötötte,
vad széltől, bősz vihartól így könnyen megvédte.

Amikor a szél vad volt, és táncolni hívta,
s a kis csemete gyenge törzsét hajlítgatta,
öreg védelmezőjét egyre kérte, s kérte:
- Ne szoríts annyira, hisz én táncolnék véle!

De az öreg karó nem engedett, szorosan
fogta, úgy tartotta, átölelte dacosan, 
s míg a szél csak rángatta, hajlogatta törzsét,
ő egyre jobban veszítette el erejét.

Egy őszi este mennydörgés, villámlás tombolt,
a kíméletlen, vad vihar mindent lerombolt,
derékba kapta, csavarta a fiatal fát,
tépkedte, vadul rángatta gyenge kis ágát.

- Végem van! - gondolta a kis csemete - Segíts,
ments meg engem! Tarts szorosan, nehogy elveszíts!
Ezt a haragos táncot járni már nem tudom,
úgy érzem, ez végleg már az utolsó napom.

- No, még egy kis kitartás - szólt rá erélyesen,
higgadtan a vén karó, mégis reménytelen,
nehéz, kemény harcban a vad szélnek ellenállt,
de ereje elfogyott, mire az éj leszállt. 

Fárasztó, kegyetlen harc volt. A vihar elült,
az ég tiszta, a zsenge fácska megmenekült.
A karó ellenben elfáradt, derékba tört,
büszke, erős teste hallgatag lett, s meggyötört.

A fiatal kis fa most már mindent megértett,
vékony ágaival az ég felé felnézett,
könnyezve, sírva kérte a Nagy Ismeretlent,
ne hagyja el, hisz védeni kell a védtelent.

Választ nem kapott, de a csonk karó ott maradt,
holtában is védve őt éjjel, s míg megvirradt.
Úgy nézett ki, mint egy bús, utolsó ölelés,
egy végtelen, örök, féltő együtt lélegzés.

Vándor, ha arra jársz, állj meg egy röpke percre,
vess pillantást a megerősödött fatörzsre,
látni fogsz egy büszke fát, mintha a viharba'
egy rokkant, derékba tört, vén karót ringatna.

Bruno Ferrero nyomán

2023. szeptember 21.