Sápadt arcú emberek
tétován járkálnak,
semmi nem sürgős,
fel-alá sétálnak.

Gyógyulásra várnak,
harcolnak a kórral,
vagy az öregségtől
küzdenek a korral.

Néha szót váltanak
másik sorstársukkal,
mi lesz ma az ebéd,
mi van fájdalmukkal.

Sok barka, virágkoszorú,
Alatta Jézus bevonult.
Jeruzsálembe érkezett,
Néptömeg dicsőítette.

Vezetői Nagytanácsnak,
Felfegyverzett katonáknak,
Tőle hatalmukat féltve.
Indultak keresésére.

Jézus Gecsemáné kertben,
Apostolaival evett.
Vacsora kenyér volt borral,
Utána lábukat mosta.

Voltam tűz, mely fellángolt az égig,
csillagok ereit perzseltem végig,
lettem hamu, mely a mélybe hullt,
hol az alvilág démona utánam nyúlt.

Föld alá döngölt és betemetett,
sötétbe fojtotta fénylelkemet -
de táplált a föld, ami magába zárt,
túléltem földrengést, ezer halált.

Bukott angyalként vergődöm a létben.
Nap felé vágyom, de falnak koppanok.
Szárnyaim rongyosan hátamhoz tapadnak,
törékeny súlyuktól összeroskadok.

Ég és föld között, itt vagyok megint.
A szirt régi ismerős, mit sem változott.
Hűvös szél lengedez és jól arcon legyint -
Üzenet ez talán, mit Tőled hozhatott.

Kilőtték a farkast,
mert eltévedt,
határt nem ismert,
átlépett.
Nincs helye itt vadnak,
kicsinek és nagynak,
pusztulnia kell,
élni nem hagynak.

Csak nézlek, nézlek,
s a napot látom benned,
a fényt, mely éget.
..
És nézlek, nézlek.
Többet látok, mint szabad,
mint verítéked.
..
A derekadat,
amikor fújja a szél, 
gondolatokat
.
teker rá, s beszél, 
szerelemtáncod messzi,
mégis oly közel.

Ha a testemen érzem a tested,
s a lüktető mámor édes borként tüzeli fel a szunnyadó a vágyat,
s az édes nedű csurran, cseppen,
s érezni az éledező szenvedélyt ágyékod rejtekén,
ó, igen, kedvesem, igen, ez, amire úgy vártunk,
s most eggyé váltunk.
Ó, édenkert csodás virágainak bódító illata, mely elkábít, és varázslatos

Tervek voltak a fejemben,
rengeteg,
vágyak voltak a szívemben,
nagy hegyek,
lassan megszelídültek,
mára elcsendesültek.
Elfogytak előlem az utak,
a hegy is inkább untat,
nincs sietős dolgom,
legalább nem botlom.
Túlzottan nem ragaszkodom,
ha nem kell, nem kapaszkodom,
már csak figyelem a szépet,

Vágyom, hogy halkan suttogd a nevem,
hogy százszor mondd el, mennyire szeretsz,
hogy vágyod a forró csókom,
hogy benned soha nem csalódom,
hogy akarsz engem, nagyon akarsz,
s mindig velem maradsz.
Akarod, hogy a tiéd legyek,
hogy súgd, várj, hozzád megyek.

2023. április 8.

Nem akarom a hírt elhinni,
nem tudom ésszel felfogni,
hogy téged, drága barátom, elvesztettünk,
akit oly sokan nagyon szerettünk.
Hisz teli voltál tervekkel, energiával
a jövőt illetően,
s itt hagytál most minket kétségekben.
Mindig mindenkihez kedves, megértő voltál,
verseiddel a magyar hazádat szolgáltad,
érte mindent feláldoztál.

Szavaid rímekbe szedve,
verseid könyvekbe gyűjtve,
megfigyelni a világot,
elmesélni, ahogy látod.

Szavakkal lehet bántani,
gödörbe, sárba lerántani,
mélységesen megalázni,
gyűlölni és utálkozni.

Szavakkal lehet szeretni,
egekbe, felhőkbe emelni,
dicsérni és elaltatni,
boldogságot, reményt adni.

Locsolkodni indultam,
de biz hamar berúgtam.
Sok piros tojást kaptam,
de valahol mind elhagytam.
Egy ház tövében lerogytam.
Azon nyomban elaludtam.
Estefelé arra ébredtem,
kutya nyalja a képem.
Lassan haza botorkáltam,
asszonyomat nem találtam.
Az asztalon csak egy cetli,
téged nem vár haza többé senki.

Én édes, drága szerelmem, boldogságom Te vagy
énnekem.
Te vagy a nappal
és az éjjel,
szeretlek téged izzó szenvedéllyel.
Szél suhan a tavaszi hajnalon, harmatcseppekkel játszik az avaron.
Gyöngyökként gurulnak szerteszét,
felszárítja őket a felkelő napsütés.
Ó, kedvesem, mily szép ez az idilli csend,
csak szívünk hangos dobogása zeng.

Lehet, hogy nem vagyok jó már semmire,
lehet, mert beteg vagyok, és bizony megöregedtem.
Lehet, hogy nem kellek már senkinek,
de azért van, aki talán még így is szeret.
Lehet, hogy elmúltak a vágyak, s a szeretet is elhalványult,
de a kedves, szeretettel kimondott szó
ma is a szívemig hatol.
Lehet, hogy csetlek, botlok,