A lonc egy csodálatos illatozó virágözön.
Szívemnek oly kedvesek a zöld kis levelek között
megbújó fehér és halványsárga szirmok,
amelyek zuhatagként folynak le a lugasunk oldalán
tele illatozó virágokkal.
A bódító illatú virágok messziről idecsalogatják a méheket
és az apró rovarokat,
mert ők a virágok szirmaiból

Tavasszal nyílnak a gyöngyvirágok,
egy vékony száracskán
apró, kis hófehér harangok, zöld hegyes levélkék féltő ölelésében.
A kicsiny harangocskák,
mint a csengettyűk, csilingelnek a lágy tavaszi szélben,
hófehér szőnyegként a kiskertemet beterítve.
Illatozó kis harangok, játszik velük a tavaszi szél,
s messze viszi hírét,

Vörös fényben úszik a föld,
elcsendesül a hegy, a völgy,
utolsó sugarát nézem,
a látványt szívembe vésem.

Oly szép a színes elmúlás,
az este és a búcsúzás,
melengeti lelkem a táj,
mit festett az alkonymadár.

Ha sötétbe borul minden,
nincs már, aki búcsút intsen,
tovább állok az utamon,
de eljövök új hajnalon.

Meseország dzsungelében,
egy új oroszlán a király,
lelkében sok gondolat járt,
a népe vajon mit kíván?

Megszavazták egyhangúlag,
lehet ő egy jó király,
ha  szavakat meghallgatja,
hisz anyanyelvük nem sivár.

Szeretet bújt a szívébe,
nemes lelke hófehér,
erejével nem élt vissza, 
gondolata lett a vezér.

Megjött a március, bár harcol még a téllel,
de győzni fog, tudjuk jól.
Már kibújtak a földből a hófehér hóvirágok,
s a napsugár lágyan cirógatja szirmaikat.
A hajnalok még hűvösek,
de a napsugarai már felmelegítik a délelőtti levegőt.
Jólesik a nap simogató sugara,
újra éled fű, fa, bokor, trilláznak a madarak,

Arra vágytam,
hogy szeress kedvesem,
hogy lágyan öleld a testem.
Arra vágytam,
hogy velem legyél,
félretéve mindent,
ami bánt, ami sért.
Szeretni önfeledten,
csak szeretni, szeretni.
Járni a boldogság útján,
s nem mindig betonfalnak menni,
ha gondunk bajunk nem tudjuk feledni.

Ha felnézel az égre,
látsz ezernyi csillagot,
fényes nyári éjszakában
oly csodás, ahogy ragyog.

Hajnalban a kelő nap 
ontja színes sugarát,
esőben majd meglátod
szép szivárvány kapuját.

Van-e még ilyen szép hely 
távol messzi világban,
hol ennyi gyönyörűség 
megbújik egy virágban.

Dalold el csodás gitár az én dalom,
hogy a szívem érte ég oly rég nagyon.
Dalold el gitárom,
mennyire hiányzol énnekem galambom.
Nélküled üres a szobám,
nélküled nincs hang a gitáron, s a zongorán.
Szívemben a hangjegyek dallamokat szőnek,
rólad szól kedvesem e csodás ének,
melyet szívem küld
a szelek szárnyán neked.

Ma még hiszed, reméled,
hogy tiéd lesz,
hisz lelkedben a tűz perzsel,
s remegő kezed keresi
a rejtett ölek völgyébe zárt boldogság
mámoros örömcseppjeit.
Még várod a tél után
eléd táruló tavasz melegére illatozó,
nyíló rózsabimbó szirmának rezdülését,
amit a hajnali harmatcsepp csókol, s
a nap első sugara simogat boldogan.

Itt, ahol születtem, anyám bölcsőm ringatá, 
Mátrától délre, a Jászságban, a Zagyva partján, 
Fekete lösz talaja legjobb a világon, 
Itt terem a búza és a délibábhullámok. 
 
Piros pipacsok és a búzavirág kékje, 
A fehér margaréták, az illatos repcével. 
A Duna-Tisza között és a Tiszántúlon, 
Nagy és Kiskunságra sík tájon megyünk az úton. .

A föld legeldugottabb szegletében,
legsűrűbb erdő rejtekében,
vénséges vén tölgyfa lombja takarja,
nem találja, csak ki nagyon akarja.

Nincs benne víz, minek is lenne,
nincs körülötte virág, csak a csendje,
elkerülik a hulló falevelek,
nem látogatják, csak a fújó szelek.

Kértelek hányszor, de hányszor.
Süket fülekre talált e pár szó.
Kérdeztem, szeretsz-e?
Válasz jött, de nem volt túl meggyőző.
Hittem minden szavad.
Hittem, mert hinni akartam,
bár szólt egy belső hang, ne hidd el,
ez csak illúzió marad.
Pedig oly jó volt hinni, hogy szeretsz,
hogy itt leszel mindig nekem.

Megfagyott rózsaszál dacol a faggyal,
szívében szerelem, az fűti s várja a tavaszt.
Reménykedve várja a melengető nap simogató sugarát,
mely elhozza neki szíve választottját.