Junges Mädchen, liebe Mädchen,
hol a régi Balaton?
Sétálgatok csendes partján, magamban ezt kutatom.
Meleg napok, kockás plédek,
olcsó lángos, fagyizunk,
hosszú hetek, nyári szünet,
minden évben nyaralunk.
Sátor, matrac, sok konzervvel, Trabantba mind belefér,
Sokolhoz kell csak elmenni, ha kifogyott, elemér.

Gondolatom már álmodik,
messze jár,
engem is éjjel egy mesevilág vár.
Bohócok sírnak, nevetve dalolnak,
betegeket ők így meggyógyítanak.

Az élet színpadán sok csoda vár rám,
Álmodni nekem is mindent lehet már.
"Hagyd, éljek boldog istenálmokat",
hisz oly jó, ha az álom meglátogat.

Pendüljön meg már a gitáron
a húr,
sírjon a hegedű,
úgy sírjon,
hogy szemünkből
az örömkönny záporként zúduljon,
és szóljanak dobok
és a harsonák,
hirdetve, itt a tavasz, eljött már.
Szerelmek jönnek
s elmúlnak, őket az idő vasfoga megette,
de nyomot hagytak a lelkekben örökre.
Ó, tavaszi zsongás vad ritmusa,

Szőkésbarna hajjal kicsi leány,
mosolya, mint a szivárvány.
Nyelvtörő verset gyakorol,
rá sok időt nem pazarol.

Sok a török és a görög,
a kezük forog és pörög.
Csengő csörög, kancsi vaksi,
kígyó is kúszva sziszegi.

Jött ide török és görög,
kis egérkének könyörög.
De hova lett a kis egér,
ez egy ebéddel is felér.

Bár lehetnék az, ki nem vagyok,
s tested nyomát csókolnám egy elnyűtt parlagon,
s sírnék, mint egy kisgyerek,
ki nem kap kiflit, mit megehet.
Kezembe fognám megfáradt kezed, letörölném fájó könnyeidet.
Bár lehetnék az, ki nem vagyok,
közeledben kályha, ki meleget ad, ha fázol,
s én a lábaidhoz féltőn lerogyok.
Ó, Isten, ki lenéz ránk,

Jácintjai kiskertemnek
Szirmaikkal integetnek.
Színeikkel csalogatnak,
Jaj de jó illatot adnak.

Csokrot kötök a fehérből,
Melléje meg égszínkékből.
Kis kosaram telerakom,
Majd piacon mind eladom.

Nagypapa jön, nem válogat,
"Én megveszem virágodat."
Elviszem a nagymamának,
Kacagó kis unokáknak.

Hó takarja az erdőt, mezőt és dombokat,
tél hidege jégkristályokat osztogat,
tündérmese pálcái lógnak az ereszen,
nap melege még nem jut túl a hegyeken.

Nádszál próbál ellenállni a szél súlyának,
keményen pengeti dallamát húrjának,
kristályokon csillan a pillanat szépsége,
egyszer eljön a fagyos, hideg tél vége.

Mondd, hány csillag ragyog az égen,
amikor szép szemedet nézem?
Mondd, van vihar, mely elválaszthat,
s felkavarja a fájdalmakat?

Mondd, milyen a vágy, s milyen a tűz,
mely eléget, de karodba űz?
Mondd, és mondd újra, és mondd egyre,
szeretsz... még jobban, percről-percre.

.

Úgy jött el a hajnal, hogy nem jött el,
se pirkadat, se fény, csak szürke lepel.
Tudom, hogy ott a Nap a felhők felett,
de téged a reggel már nem hoz el,
és nem hoznak el a csillagok,
a telihold hallgat, némán ragyog.

Keresztutam járom én is,
mint a bűnös emberek,
mögöttem sok kacskaringó,
kusza és szűk ösvények,
a széles útról már letértem,
mert Téged kerestelek.

Keresztfád elé borulva,
mondom el Neked most újra,
életemet mi feldúlta,
könnyeim közt sírom el.

Ha egy méteres mérő sávot nézek,
A tíz centiben tíz évet megéltem.
Az első sávokat szüleim írták,
Talpamba tüske szúrt, hamar kihúzták.

Továbbá már nekem jött a tervezés,
Amit megfőztem, annak ittam levét.
Veszély esetén menekültem fára,
Tavasz volt, estem le virágos ággal.