Kopog ablakomon
Csendes őszi eső, halkan
Elbúcsúzott már a nyár
Hűvös szél fúj, fújdogál

Elszedtük aranyát a nyárnak
Borongós  napok járnak
Az ágon elhalkult a madár
Ideje nekünk is kicsit pihenni már

Néha még kisüt a nap
Tó vízén táncot lejt a napsugár
Ősz lánya az erdőt járja
S levélszőnyeget hint maga után

Mit tettetek a jövő nemzedékkel?
A gyermek keservesen  zokog,
Sír anya, vagy apa után,
Nem esik meg szívetek a könnyek láttán?

A gyermek ártatlan lélek!
Kicsi szívét nem kíméltétek!
Mindkét szülő szeretetére vágyik,
Kis szívét kegyetlenül gyötritek.

Hol a HAZÁNK ?
(Valinak egy magyar lánynak,Svájc)

Volt nekem egy kicsi tanyám,
Fenyves erdő körbe vette,
Szépen szólt a madár dala,
Látogatta sok őzgida.

Nem kellett oda kerítés,
Az őzgidák termést, mind megették,
Eperfa állt a ház udvarában,
Piros muskátli nyílt az ablakában.

Szép magyar hazám
Változatos tája,
Síkság, dombok, hegyek világa,
Van-e még a világnak szebb virága?

Dombok fölé tanúhegyek nyúlnak,
Romvárak tanúi a megélt múltnak,
Lankáikon szőlő sorok futnak,
Termő aranya a jó magyar bornak.

Sírnak a bárányok!
Itt az ősz, nap már lemenőben
El kell hagyni az ősi legelőket!
Behajtja a főjuhász őket!

Sírnak a bárányok!
Elől jár a főkolompos
Mutatja az utat
Kergeti őket a kutya
Az egész csapat futhat

Sírnak a bárányok!
Őszi, hideg idők járnak
Lesz-e nekik meleg akol?
Ahol etetik őket, s hálnak

Eljött hát a szent Mihály napja
Tölts ó bort a kancsóba
Új bor forr még a pincébe
Köszöntsük a Mihályokat
Isten éltesse!

Kívánjuk:
Kardjukat forgassák egész évben
Ne engedjék a sátánt nyerésre
Védjék meg országunk hősi erővel
Gyengéket öleljék igaz szeretettel

Leteszem vers koszorúm,
Leteszem szomorún,
A haza hős fiai hantjára,
Emlékezek vers virággal.

Október hónap, te hősök gyásza,
Emlékeztetsz minket az örök fájdalomra,
Aradi tizenhárom vértanúságára,
A nemzet miért borult gyászba.

Máté Imrének, sámánok utódjának,
unoka bátyámnak, Yotengrit írójának.

Kedves bátyám, megírom levelem,
Tudom nem küldöm el soha sem.
Kedves jó bátyám, sámánok utódja,
Ezerkilencszázötvenhat hősi bajnoka!

Lelkem kell, hát nem adom!
Várj még résnyire nyithatom
De a szó, a vers tiéd
Azt viszi lelkem eléd
Lépteim lassulnak
Szavaim halkulnak
A szívem a régi
Lelkem zokog, ha bánat éri

Járom a régi utat, lassan bandukolva,
Szél a Lajta parti fák levelét szaggatja.
Beköszönt az ősz idő, hűvös szelek járnak,
De emléke még itt maradt, ifjúkori nyárnak.

Fáradtan keresem a régi tölgy fákat,
Csendesen folyik el vize a Lajtának.
Lassan, mint idősödő lépteim,
Keresem megfakult múltú emlékeim.

(Viktória  unokámmal)
Ragyog a nap száz sugarát ontja
Szeptemberi fényben úszik a fák lombja
Színezi a levelet sárga, rőt színben
Bújócskát játszik a fény az erdőben
Kis patak csobban, csendes útját járja
Színes falevél hull néha rája

/ Azok a megszenvedett évek /

Én gyermeki fejjel láttam a beszolgáltatást
Géppisztollyal szembe néző apám bánatát
Míg lesöpörik előtte a padlásról a gabonát
Láttam apámat, ökölbe szorult kézzel állni némán

Ó én édes hazám!
Hogy tudsz szárnyak nélkül repülni?
Megcsonkított karod,hogy tud átölelni?
Gyermekeid a távolból
Hogy tudod csendben hazahívni?
Hogy tudsz mély szakadék felett
Hidat átvezetni?