A nap hajnalsugara
Ébresztette az alvót,
A fákat sűrű, fehér köd lepte.
Csend honol most a völgyben,
Aludt a lent, köd ült fölötte.

És én álltam a hegyoldalon.
Nekem már ragyogott a napom,
Pintyőke énekelt vidáman.
Hargita, akkor én a nyugalmadat csodáltam.
Mert béke lakott fenn a hegyen,
A fenyvesek közt a gond még pihent.

Nem zavarta álmában az alvót.
Hogy ő akkor megtagadott volt.
S a köd felszállt a völgyből,
Felszárította, elűzte a napsugár,
Egy új nap köszöntött már.

S az élet kereke forgott tovább,
Lelkem siratta az embereket,
Kik oly egyenesen álltak, mint a jegenyék,
Dolgukat tovább szomorúan tették.

De mégsem adták fel a reményt,
Várták, egyszer véget ér a szenvedés.
Isten velük van-e létben,
Ő ad nekik egyedüli reményt,
Segít nekik élni a szenvedésben.

Tudták, mozdul egyszer majd az élet,
Mint a folyóban is új élet éled,
Munkájuk árán jut mindig kenyér,
Ez a magyar szenvedés egyszer véget ér.

Én megköszöntem Istennek a szeretetet,
Amit akkor, ott ők adtak nekem.
Imádkozom, hogy a nap felragyogjon,
Székelyföldről egy hajnalon a nehéz köd felszálljon…

Mosonmagyaróvár, 2013. augusztus 8.