Mondd, hány csillag ragyog az égen,
amikor szép szemedet nézem?
Mondd, van vihar, mely elválaszthat,
s felkavarja a fájdalmakat?

Mondd, milyen a vágy, s milyen a tűz,
mely eléget, de karodba űz?
Mondd, és mondd újra, és mondd egyre,
szeretsz... még jobban, percről-percre.

.

Úgy jött el a hajnal, hogy nem jött el,
se pirkadat, se fény, csak szürke lepel.
Tudom, hogy ott a Nap a felhők felett,
de téged a reggel már nem hoz el,
és nem hoznak el a csillagok,
a telihold hallgat, némán ragyog.

Keresztutam járom én is,
mint a bűnös emberek,
mögöttem sok kacskaringó,
kusza és szűk ösvények,
a széles útról már letértem,
mert Téged kerestelek.

Keresztfád elé borulva,
mondom el Neked most újra,
életemet mi feldúlta,
könnyeim közt sírom el.

Ha egy méteres mérő sávot nézek,
A tíz centiben tíz évet megéltem.
Az első sávokat szüleim írták,
Talpamba tüske szúrt, hamar kihúzták.

Továbbá már nekem jött a tervezés,
Amit megfőztem, annak ittam levét.
Veszély esetén menekültem fára,
Tavasz volt, estem le virágos ággal.

     
Emlékünkben él még hűen,
Dísz a küllem, mindig ünnep.
Menetelő sereg előtt
Dobpergető, ó de fennkölt.

"Talpra magyar, hí a haza"
Hívjuk harcba az ifjakat!
Petőfi szavalja versét,
A lelkesítő erejét.

Szabadságért, a hazáért
És egymásért, nagy a szándék.
Börtön nyílik és a bilincs,
Csörren kicsit, ahogy illik.

Akarsz-e mellém ülni a bölcsiben?
És kezecskédet a térdemre tenni,
Akkor is, ha nem néni ültet ide,
Arcom cuppanós puszival szeretni.
 
Ovisok leszünk, ott is fogod kezem?
Meghallgatjuk óvó néni meséjét,
És utána jössz jót játszani velem,
Fogócskázni a játszóudvar végén.
 
 Az iskolában mellém ülsz a padban?

Sápadt arcú emberek
tétován járkálnak,
semmi nem sürgős,
fel-alá sétálnak.

Gyógyulásra várnak,
harcolnak a kórral,
vagy az öregségtől
küzdenek a korral.

Néha szót váltanak
másik sorstársukkal,
mi lesz ma az ebéd,
mi van fájdalmukkal.

Sok barka, virágkoszorú,
Alatta Jézus bevonult.
Jeruzsálembe érkezett,
Néptömeg dicsőítette.

Vezetői Nagytanácsnak,
Felfegyverzett katonáknak,
Tőle hatalmukat féltve.
Indultak keresésére.

Jézus Gecsemáné kertben,
Apostolaival evett.
Vacsora kenyér volt borral,
Utána lábukat mosta.

Voltam tűz, mely fellángolt az égig,
csillagok ereit perzseltem végig,
lettem hamu, mely a mélybe hullt,
hol az alvilág démona utánam nyúlt.

Föld alá döngölt és betemetett,
sötétbe fojtotta fénylelkemet -
de táplált a föld, ami magába zárt,
túléltem földrengést, ezer halált.

Bukott angyalként vergődöm a létben.
Nap felé vágyom, de falnak koppanok.
Szárnyaim rongyosan hátamhoz tapadnak,
törékeny súlyuktól összeroskadok.

Ég és föld között, itt vagyok megint.
A szirt régi ismerős, mit sem változott.
Hűvös szél lengedez és jól arcon legyint -
Üzenet ez talán, mit Tőled hozhatott.

Kilőtték a farkast,
mert eltévedt,
határt nem ismert,
átlépett.
Nincs helye itt vadnak,
kicsinek és nagynak,
pusztulnia kell,
élni nem hagynak.

Csak nézlek, nézlek,
s a napot látom benned,
a fényt, mely éget.
..
És nézlek, nézlek.
Többet látok, mint szabad,
mint verítéked.
..
A derekadat,
amikor fújja a szél, 
gondolatokat
.
teker rá, s beszél, 
szerelemtáncod messzi,
mégis oly közel.

Ha a testemen érzem a tested,
s a lüktető mámor édes borként tüzeli fel a szunnyadó a vágyat,
s az édes nedű csurran, cseppen,
s érezni az éledező szenvedélyt ágyékod rejtekén,
ó, igen, kedvesem, igen, ez, amire úgy vártunk,
s most eggyé váltunk.
Ó, édenkert csodás virágainak bódító illata, mely elkábít, és varázslatos