Úgy várlak,
mint gyermek az Édesanyját,
kitárva két karom, tested ölelésére várva,
lelked réges régen már a szívembe zárva.
Várlak, mint májusi esőt a föld,
mint a levél az éltető hajnali harmatcseppet,
mint gerlice a párját, ki búgva mondja neki,
őt mennyire szereti.
Mint éhező a kenyér karéját,
hisz enélkül elveszti élete fonalát.

Szívemben oly nagy a fájdalom,
a reményem is elhagyott.
Messze repült a kék madár,
homályba veszett a látóhatár,
nézek, nézek a semmibe,
nem tehetek semmit ellene,
a sors így rendelte.
Megszokni a hiányod nem tudom,
ma is minden percben rád vágyom.
Nem tudom, nélküled meddig bírom,
az ölelésedre, a forró csókodra úgy vágyom.

Mondd, hogy szeretsz,
hogy jó velem,
hogy nélkülem mit sem ér az élet.
Mondd, hogy hiányzom,
hogy nem vagy vágyálom.
Mondd, hogy itt vagy, ha kell,
ha szívünk lüktetve ver,
mert a vágy éget,
betelni vele nem lehet,
lángja perzsel,
fel-fel az égig emel.
Mondd, hogy szeretsz,
hogy ma is jó velem.
Szeress, szeress,

Zsuzsa kedves!

Zsuzsa kedves!
Ha még van lehetőség a két utóbb felrakott versem jelentkezik a könyvedbe..

Petróleumlámpa sercent egye-egyet.
Az ablakon lágyan szél simogatott át, 
lengetve függönyt, az áttetsző vitorlát, 
mintha kitakarná a mozgó fényeket.  

Kezedben virág és az eltűnő tested,
titkos utadra hív. Láthatatlan,
fáradt a mosoly minden szívdobbanásban.

Összetett kezek érted imára szólnak
S velük mondom, hogy megnyugodjak, de
leteper a hiányod: kezdő árvaság.

Veled utaznak szeretteid mind ' este,
amikor a kéz már nem fog, esne.
Esne, és nem tudom, hol a lélek s idő.

Szerelem, szerelem,
szivárvány színesíti felettünk
a tengerkék eget.
Ó, kedvesem,
ha itt vagy velem,
minden oly szép,
hisz tőled árad felém a fény,
mely erőt ad 
s magával ragad.
Szerelmünk virága nyílik, ha átölelsz,
s halkan suttogva mondod ki
a nevem, szerelmem.
Ölelj, csókolj,
te vagy a minden,

Kérlek, szeress,
fogd a kezem,
el ne engedd,
maradj velem, kedvesem.
Nélküled elveszem,
te vagy végzetem,
az életem,
a fele részem,
a mindenem.
Hát szoríts magadhoz,
igen, így jó nagyon,
nem kell vagyon,
te vagy a napom, a
szivárványom,
a hófehér galambom.
Kérlek, szeress,
fogd a kezem,

Nyílik a lila akác,
illatfelhő száll a légben,
Édesanyák örömére.
Édesanyák, drága kincsek,
ti adtok gyermekeiteknek életet,
nélkületek nincs élet,
nincs szeretet,
hisz az anyai szeretetet
pótolni semmivel nem lehet.
Nyílik a réten a sok virág,
Édesanyámnak szedtem én is hajdanán.
Sajnos, ma már nincs velünk,

Itt van a csodálatos, szép május,
csodálatos színkavalkádba borult a táj,
virágok bódító illata száll.
Tulipánok sok szép színe,
árvacskák szerény szépsége,
liliomok, orgonák,
lila akácok illata varázsol el minket.
Madarak trilláznak csodás dallamot,
szívünknek ad új hitet, lelkünknek a virágok illatos balzsamot.
Szerelmek szövődnek,

Kitekintek ablakomból,
s messze száll a gondolat,
téged kereslek, kedvesem,
vajon merre visz most az utad.
Messze mentél, messze tőlem,
vajon jössz-e erre még,
láthatom-e,
hogy szemedben fellobban a szenvedély.
Ölelsz-e még a karodban oly forrón, oly érzékin,
hogy a szívem beleremeg
és az égbe felrepít.

Ó, anyák, ti drága, földre szállt angyalok,
kik véres verítékkel világra hoztátok,
áldjátok, nevelitek
a szépre, a jóra gyermekeiteket.
Kik véditek, mint a farkas a kölykét,
s bántani nem hagyjátok semmiképp.
Ti mindent feláldoztok, mindent, mi szép,
ami jó,
csak egy szép szóért,
egy kedves tekintetért,

Előveszem képzeletem zongoráját,
világunknak összes hangja az ihletőm,
mindent hallok, kacagását, zokogását,
csodálatos zenét kapok e kincsekből.

Felhők között az égi hangversenyterem,
hullámokból üstdobok az óceánon,
hallik minden réten, minden magas hegyen,
ahogy saját dallamom megkomponálom.

Tavaszi napfény megérkezett,
Virágszirmokat nyitogatta.
Április hideg reggeleken
A hópelyhekkel borogatta.

Szélúrfi oly sok felhőt sodort,
Zuhogott az eső szüntelen.
A szomjas föld vizet is pótolt,
Tavalyi aszályt eltüntette.