Esteledik lassan,
bíborpiros az ég,
holnapra szebb napot ígér.
Bennem a vágy új életre kél,
szívem is szebb napokat remél.
Megérintett a nyáresti szél,
arcomat simogatja, s velem él.
Jő az est,
szívemben a vágy lágy dallamot zenél,
dúdolom csendben,
gitárral hallgatni még szebb lenne.
Lonc illata száll,

Futnék szabadon a széllel,
oly jó volna szállni fel a légben,
felhők fölött, hol mindig kék az ég,
és elkerül a menydörgés.
Szállni sajnos nem tudok,
gerlice nem vagyok, vagy sasmadár,
ki a bércek ormára könnyedén leszáll.
Földi létem oly banális, oly egyszerű,
terhem viszem, mi nem könnyű.
Megfáradt testem az évek során,

Ha én egyszer turulmadár lehetnék,
az országház tetejére rászállnék,
onnan énekelném bús dalom a szélbe,
belebújnék minden magyar lelkébe.

Kéklő csillagutakon járok,
Körülöttem boldog párok
Egymásba olvadva, önfeledten,
S köztük én; számkivetetten
Utamat járom.

Beborítanak ezüstös csillámok,
Mind megannyi boldogság álmok,
Miket eltemettem rég idebent,
keresztek nőttek szép szívemen,
Őket gyászolom.

Hiába minden, elfogyott a reményem.
Szerelmem lángja hiába ég,
nem figyelsz rám,
pedig mellettem élsz.
Hideg szobor lettél,
kinek nincs vágya már,
érzem a könnyem,
az arcomon pereg le már. 
Próbáltam hinni, hogy a holnap jobb lesz,
megérzed, mit a szívem üzen,
de rám néztél oly hidegen,
tudtam, vége mindennek!

Oly időket élünk most,
hol a szegény ember vállát nyomja a sok gond,
szakadt ruha, rajta folton folt,
s nem tudja, lesz-e fejét lehajtani valahol,
de vajon, hol?
Fut a sok rabló megrakottan,
vállát nyomja súlyos préda,
nem néz semmit,
csak sok legyen a haszna,
zsebében a tele lopott bankkártyája.

Van egy kis zug, és van egy kis pad,
ahol csak ketten üldögélünk,
kéz a kézben... míg lassan pirkad,
megfáradtan, de együtt élünk.
 
Már nem számolom az éveket,
már nem is tudom, hogy mióta,
de szeretlek, s az arcképedet
a szívemben őrzöm, azóta,
 
ahogy először megláttalak.
De látod, eltelt már sok-sok év,

Nagy horgász halastó, meredek a partja
De sok horgász horgászott pihenéskép arra
Volt itt ponty, kecsege, harcsa, mindenféle, fajta
Jutott bőven hal, aki csak kifogta

Mára már kerítés fut körbe rajta
Az őrzőkaput zárja nagy lakatja
Csendes a nádas, vadkacsa látogatja
Hattyú száll le amott, sima víz ringatja

Gomolyfelhők kergetőznek,
halk morajlás a távolban,
jelzés minden élőnek,
nagy viharral számolhat.

Szégyenlősen bújik a nap,
már nem érzem a meleget,
elhallgatnak a madarak,
sötétülnek a fellegek.

Fényes villám az égen,
jön hatalmas dörrenés,
túl egy ablak rezzenésen,
a hangos égi könnyekért.

      Elméláztam a napokban, hogy azért régen mennyire más volt a világ, segítőkészebbek voltak az emberek, odafigyeltek és támogatták embertársaikat egy-egy közösségen (falvakban, városokon) belül. Mivel kisebb volt a lélekszám, szinte mindenki mindenkit ismert, még a messzebbi tájakról is a híresebb embereket.

    Úgy jött hozzám némán, mint akinek már minden mindegy, tél van-e vagy nyár, cirógatja-e a napsugár, didergeti-e a kora őszi szél.
Leült – tudta, hogy tudom, mi a baja, mi a kór, mely gyötri fiatal szervezetének legszebb gyümölcsét, leányságának viruló rózsabimbóját – s várt szótlanul.

Szívemben a vágy egy csodás dalt zenél,
lelkem hárfahúrjain a hang életre kél.
Ó, én édes lelkem, szárnyalj fel-fel az égbe,
adj boldogságot, hogy tovább szálljak veled az éterbe.

Rózsa, rózsa, piros rózsa
Megszúrta a kezemet,
Kis angyalom, el kell válnom tőled.
Úgy elválok, mint a rózsa levele,
Elfújja a szél messze, messze.

Piros rózsa díszíti a vázámat,
El kell feledni örökre a babámat.
Úgy elfeledlek, mint a rózsalevél az ágat,
Nem látom már soha mosolygó orcádat.

Ha majd itt leszel, s karomba zárhatlak kedvesem,
boldogságunk kék madara hozzánk röppen,
s miénk lesz újra a tejúton a csillagporos végtelen.
Karomba zárva ringatlak csendesen,
csókommal oldom ajkad tüzét,
s reszkető szívem a szíveden pihegve megpihen.

Amikor úgy érzed, mindennek vége,
amikor azt hiszed, semminek nincs értelme,
amikor úgy érzed, összecsapnak a hullámok feletted,
és tudod, itt már nincs mit tenned.
Hiába minden, ilyen az élet,
s hogy jobbra fordul a sorsod,
az már csak hiú reményed.
Szélmalomharc, és Te vagy a sarc,
az életünket elborította a vészjósló köd,