Emlékeimbe vissza-visszatérnek megtörtént események.
Felvidéken (Búcs) jártam magyar tagozatú iskolába, meghívtak: "Költészet napjára" megemlékezni. Boldogan mentem, jártam már náluk. Ismertem őket, s kedves tanítványaikat.
Az ünnepségen verseket mondtak kicsik, nagyok. Nagyon meghatódtam, törölgettem néha szemem. Én verseim közül olvastam fel, s verses videóimat vetítettem le nekik, aminek nagyon örültek.
Mikor vége lett a műsornak, kértem a gyerekeket, a naplómba írják be nevüket e szép napon, hogy együtt ünnepeltünk.
Az ünnepség előtt az igazgatónő elmondta, hogy van egy nagyon okos tanítványa, de mindig meglepi kérdéseivel a vendégeket.
Én titokban vártam, mikor ér oda hozzám a gyermek a sorban. Egyszer csak megszólalt a hátam mögött egy gyermek.
- Költő néni, kérdezhetek tőled valamit?
- Igen - feleltem.
- Én nem vagyok megkeresztelve, nincs vallásom. A városban több templom van, más a jel a tornyokon. Melyiket válasszam?
- Megsimogattam fejecskéjét, s mondtam neki.
- Azt neked kell eldönteni. Menj el misére mindegyik templomba, s megérzed, melyik mise s közösség áll a szívedhez, lelkedhez közel.
- Jó - mondta - így cselekszem.
Mikor a gyermek továbbment, valaki a vállam megveregette.
- Én református lelkész vagyok - mondta csendesen. - Köszönöm költőnő a választ. Igaza van, ha már magunknak választunk hitet, mert hitünket és tudásunkat nem tudja elvenni soha senki tőlünk. -mondta és elköszönt.
2 évvel később ismét iskolai ünnepségen jártam. Kérdésemre a tanítónő elmondta - református hitű lett a tanuló. Már nem jár hozzájuk, felső tagozatos lett, jól tanul most is.
Nekem most is az a véleményem: "Hitünket és tudásunkat nem veheti el tőlünk soha, senki sem."
Mosonmagyaróvár, 2025. január 22.
TM
