Valaki kell, ki rád nevet,
s mélyen szemébe nézve érzed, hogy szeret.

Valaki kell, ki átölel,
s mint szökőár, szívedbe úgy jön el.

Valaki kell, ki hozzád simul,
s tőle szívedben a fény kigyúl.

Valaki kell, ki megfogja két kezed,
s szerelmesen mondja ki szép neved.

Valaki kell, ki esténként mesél,
s a szíved húrjain játszva csak neked zenél.

Valaki kell, ki betakar,
s reggelente hozzád bújik, ha akar.

Valaki kell, ki soha nem hagy el,
reggel, ha ébredéskor ránézel még alvó arcára,
attól, hogy csak ott szuszog, a melegség fog el.

Valaki kell, ki elkísér végig,
mígnem együtt mentek az égig.

Valaki kell, ki majd gyászol,
kinek majd, mint nyári napfény a nyíló virágnak,
vagy mint üres égboltnak a fénylő csillagok, úgy hiányzol.

Valaki kell, mert az ember egyedül semmi,
párosan szép az élet, kettesben az úton,
kéz a kézben végigmenni.

TM