Oly korban élsz most a földön és ebben az országban, amikor ha dolgozol, tanulsz, gondolkodni mersz saját sorsodon és a nemzetén, majd családot alapítasz, nem kerülheted el a szegénységet.

Mást nem akarok és nem is kívánok,
csak sétálj velem a csendben mellettem,
hogy virág nyíljon termékeny szívemben,
kerüljenek könnyező árvaságok!
Hadd, hallhassam szavad, halk szívverésed,

/Az Ásotthalmi tanyán/

Rejtett ösvényen, titokban járok én,
vert sorsok jönnek és kúsznak most felém,
hiába kérdeznek, senki sem felel,
de úgy érzem, írnom, mégis szólni kell.
A közöny, kényelem kísért engemet,

Bocsi! Látod anya fáradt
Hova hajtsa fejét, nincs a kicsi vállad
Hányszor tettem válladra a fejem
Tűrted és engedted édesem!

Zúg,zúz,bömböl a vihar
Elnémul a madár dal
Magas hullámok verik a partot
Villámok sújtanak
A természet vívja a harcot
Erős fák rogynak térdre
Istenem miért tört ránk
A természet háborgó ereje!?

Az évek gyors iramban elszálltak
Építettem homok és légvárat
De szép volt minden napos vasárnap

Szőlőt szedek fogok mustos iccét
Leány ölel és a pincés emlék
Épp szüretelnek a nagyapámék

Itt a  füle, hol a füle,
megszólal a fülemüle.

Tegnap levelet kaptam Navracsics Tibor miniszterelnök helyettes úrtól, ami a következő levelet követelte ki belőlem. 

Őrizz meg engem, tarts meg magadnak,
fogadj el úgy, amilyen most vagyok,
a madarak szívemben maradtak,
téged szeretlek, érted ugatok.
Rúgtak belém páran, jó néhányan,

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás-tengeren, ahol a kurta farkú kismalac túr, élt egy dúsgazdag uraság a feleségével és a hisztis leánykájával.(Kép forrása: internet)

Szívemben vajúdik, születik rögeszme,
hamut hintek és dobok rá követ,
mintha a hév rám lenne, kötve, szögezve,
tapadó árnyként oson és követ.

Szonett 141.

Csábítón simogat tested szép selyme,
önmagam láthatom barna szemedben,
mert benned újra önmagamra leltem,
nem vágyom mellőled már az édenbe.

Idézetek Vörösmarty Mihály Gondolatok a könyvtárban című verséből

„Országok rongya!
Könyvtár a neved!”

Ott láttam meg a világot,
Léptemre földje vigyázott.
Egyengette, ha göröngye
Talpam néha meggyötörte.
 

A múlt bennem már sok hóbuckát hagyott
a jövőmből átnyúlnak éles jégcsapok
a jelen reszket és dadog a dalnok
most nem látok mást csak hideg holnapot
didereg a remény de még nem fagyott