Anya!

Senki a világon nem tud ilyen szeretettel nézni, csak egy gyermek az Édesanyára!

Lágy barna hajadba, kevés ősz szál vegyült,
Mosolygó arcodra, ragyogó fény került.
Ifjúkorodból víg emléked idézted,
Családra rávetült, csodás melegséged.

Szebenyi Juditnak a távolba /Vajdaságba/

Igaz, már csak homályosan, hunyorogva,
de emlékszem a vérgőzös szónokokra.
Egyszerre mondtak és ordítottak százat,
hogy reánk majd milyen, fényes szelek várnak.
Azt is láttam, bár csak sose láttam volna,

...simogatsz áldott kis kezeddel...

           Anyai sorsok

  Elár/v/ult Édesanyák emlékére

Még egy utolsó nap

/ UNIÓS csatlakozás/
Ma 1O évvel ezelőtt íródott

Csak egy kevert, kis, korcs kotorék,
bundája tépett gyolcs, a színét
váltogatja, léte véletlen,
egy parkban amikor ráleltem,

A Mecsek lankái között
Kis szobában, ahol felnőttél
Oda mindig visszavágytál, visszatértél
Nem homályosított és vakított el soha
Pécs és Budapest csillogása
A profithajkurászók stresszes, az „urak” kevély,

Emeld fel a fejed
Szent István népe
HAZÁMNAK
Kárpát-medencének
Büszkesége
EURÓPA éke !

Megszülettem egykor, hát jogom, hogy éljek,
ha meghalok, már úgy sem marad semmi,
míg lélegzem, a rámért kötelességet,
nem tudom, nem is szabad feledni.

ballada

A történet a Titanic zenészeiről szól, kik az utolsó pillanatig játszottak a süllyedő hajó fedélzetén. Akkor ők még származásuk végett alacsonyabb rendűeknek számítottak. A prímás Magyar származású volt.

Levél Édesanyámnak a felhők fölé

Anyák napja ünnepén már nem köszönthetlek,
Nincs rá mód megmondani, mennyire szeretlek.
Bennem élő régi film - őrzöm a lelkemben, -
Pereg, s máris ott vagyok virágoskertedben.

Nem írok neked anyák napi verset

Itt hagytál, elmentél
Szívemben beköszöntött a tél
Zúzmarás ereimnél
Már nem serken a vér
Egyedül, oh mily egyedül
Hagytál könyörtelenül
Csak emléked csendül
Néha, úgy képzeletből

- Képzeld, a Feri el akar válni tőlem! - szipogja a fiatal feleség.
- És miért? - kérdezi az anyja.
- Miattad! - feleli a lány.
- És miből gondolja ez a bunkó, hogy én hozzámennék?

Szonett 138.

Őszbe-hajló barnaságod peremén
életemnek hevít parazsat, lángot,
amire a testem, a lelkem vágyott,
érzem szerelmed  a sírig az enyém.