A háború bizony minden tervüket, számításukat áthúzta. Józsi is, és Annus is nagyon jól tudta, addig haza nem mehetnek, amíg  otthon háború van.

Pördül- fordul a napsugár az égen,
szivárványszív minden virág a réten,
szivárványszív minden virág a réten,
illatozik az egész mindenségen.

Amikor megfújta, szinte belénk sajdult,
mélabús szomorún szívfájdalmat jajdult.
Mozdulatlan megállt, döbbenetes arccal,
szobormerevséggé fagyott torz alakkal.
Tán cikázó villám sújtott most beléje,
testet – lelket tépő zsongással kísérve

   Valamikor régen, itt e mellett a híd mellett állt egy lombos fűzfa. Szomorú fűz volt, és különleges adottsággal rendelkezett. Könnyezett. Azt beszélték, azért hullatja könnyeit, mert valamikor nagyon régen egy villám vágott bele, de úgy, hogy a fa törzse megrepedt.

Holdfényben lépkedsz, csillan ösvényed,
csendesen dúdol benned a lélek,
szél hegedűjén lombok suttognak,
tóvize csobban égre hajolva.

Az idő tűnik, majd újra visszajő,
korhadt, avult lesz, ami ma friss és új,
szunnyadó magból az élet újra nő,
és a lét a napfénybe kiszabadul.

     Igaz, hogy Józsi nagyon félt attól, hogy nap mint nap a bányaakna poros, nedves környezete vette körül, de lassan megszokta, hiszen a munkaidő végeztével minden nap visszatért Isten áldott világára. Nem is gondolt arra, hogy Annusban is vannak félelmek. 

Régen ez a vidék erősen lápos, mocsaras terület volt, sokkal több volt a láp és mocsár, mint most. A lápból kimagasló dombocskákon pedig már régen faluk keletkeztek, ahol az emberek Szent István királyunk óta jó keresztények módjára éltek. 

Talán a fák sosem halnak meg,
akár a hegyek vagy a csillagok,
kiállják az idő próbáját,
akármennyire nagyok a fagyok.
 

Hosszabb már a nappal, rövidül az élet,
az örök sötéttől miért, hogy nem félek,
egyre több az évem, kevesebb a fogam,
ezt tette velem a lusta időfolyam.

 Bizonyára nem mondok újságot, ha azt állítom, hogy szegény magyar népünk, amióta csak itt él a Kárpát-medencében, testével fogta fel a sok pusztító hadat, amelyek a nyugatabbra lakó népekre zúdultak volna

Minden jó magyarnak
gondoskodó hazát,
érezhesse otthon
szülőföldjén magát.

Ó év fogta tarisznyáját
üres volt már nem várták
el szaladtak belőle a napok
Elkoptak a hónapok

Sajnálom ezt az évet. Tudom az idő kérlelhetetlen. Ezzel együtt életem egyik legszebb éve volt ez. Sok szépet hozott. Tartalommal töltötte meg napjaimat, lelkemet. Azt kérem, 2015 ezt kövesse, hozzon mindenki számára reményteljes boldog új esztendőt.

Az édesanyák sosem halnak meg,
gyermekük szemében ragyog fényük

Pukkan a pezsgő,
Gyöngyözik gyöngye,
Színes fénycsóva
Omlik a földre.

Mivel nem volt útlevelük, Puzdák Pisti tanácsai szerint jártak el.