Ázik, fázik, hej, a bojtár.
Nem segít az senki dolgán.
Tétovázik, menjen-é ő:
Hogy lesz ebből jó kísérő?

„Fúdd a dudát édes lelkem!”
„Édesanyám, nem tehetem.
Átalfagytam, csak didergek.
Vegye rólam ezt a terhet.”

„Ejnye, fiam, ejnye, Sándor!
Legény volnál nemde, bátor?
S bár az inad gyönge jószág,
Megtehetné röpke dolgát.”

Így pöröltek a hajnalba,
Szabó Sándor és az anyja,
Mert Sándornak nem volt ínye,
A kanászos mestersíghe’.

„No, csak mondom, fiam Sándor,
Csalj ki hangot a dudából.
Mán a jószág nyakra-főre,
Vágyik mind a legelőre.”

„Ázok-fázok édesanyám,
Nincsen csizmám, nincsen subám.
Hogy állhatnék az ég alatt,
Hej, én árva, ágrólszakadt.”

„Indulj fiam, szépen kérlek,
Ne várjanak a szegények.
Majd raksz tüzet kinn a pusztán,
S átmelegedsz, mintha subán.”

„Édesanyám, higgye nékem,
Megse érem tán ebédem.
Jeges a szél, ne eresszen,
Jéggé válik gyönge testem.”

„Jól van fiam, majd segítek,
Rajtad csöppet melegítek.
Nem venném én jó szívemre,
Hogyha bármi károd esne.”

És az ostort, nem kibontva,
Elővette, szíjra fogta,
Azzal aztán, röpke kétszer,
Lesújtani űzte kényszer.

Hej, azóta, szóho’ jutván, 
Olyan dal szól mán a dudán:
A pacsirta szégyenében,
Elbúvik a messzeségben.

Minden hajnal dalra ébred,
Nem keresve már a szépet,
Hiszen Sándor hűn terelve,
Fújja, s benne szíve, lelke.

Rácz Endre ©
2016 12. 04. Szerep