Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Emlékeim Neked, szeretettel 1.rész

zsuzsa
zsuzsa képe

   Emlékszem… Kicsike voltam, Te ültél az ágyam sarkába kuporodva, és meséltél nekem arról, hogyan építesz várat a fából készült építő kockákból. Én elbűvölten hallgattalak, még arról is elfeledkeztem, milyen beteg vagyok…    
  Az udvaron volt egy nagy sárgabarack fa. Ültünk alatta, és egy faragott játék-szekrénykével játszadozgattunk, amit Apukától kaptam. Te mondtad, hogy faragsz hozzá kiságyat, és lesz egy szépen berendezett babaszobám, mert én meg majd varrok ágytakarót, párnát, meg paplant, hogy a babám le tudjon feküdni, ha beteg.
   Aztán jött az iskola. Egy pöttöm fiúcska fogta a pöttöm lányka kezét minden  nap, és vitte az iskolába. Nem Anyuka, vagy Apuka kísért, hanem a hét éves kisfiú, a hat éves kislányt, és – milyen tisztán megmaradt emlékeimben – az emberek megmosolyogtak az utcán, ahogy kézen fogva mentünk egymás mellett.
  Együtt vittük Bakti bácsi kicsi boltjába vissza a papírzacskókat, - mert akkoriban nem volt még előre csomagolt liszt, cukor, só, rizs, - aminek darabjáért ő karamellával meg cukorkával fizetett. És a Racskó kenyér! Az volt maga a csoda! A kemencéből kivéve, forrón adták a kezünkbe, mi meg hazáig az úton mind a két végét megcsonkítottuk, mert nincs finomabb semmi a világon a frissen sült kenyérnél!
   Már nem tudom eldönteni, jó gyerek voltál-e vagy rossz, mert amit sokan rossznak találtak, az az én szememben akkor - és most is – jónak számított.
   Amikor Anyukáék eladták a régi házat, az új lakók meg sem várva a szerződésben rögzített kiköltözési időt, behurcolkodtak a házba. Anyuka kórházba került, Apuka dolgozni volt. Az új háztulajdonos felesége – egy izzig-vérig paraszt asszony, a szó negatív értelmében – szinte egész nap a szomszédoknál pletykálkodott.
   Egyedül voltunk otthon. Mint afféle városi gyerekeknek, új dolog volt a szalmakazal, amivel tele rakták a gyönyörűen gondozott udvart. Felmásztunk a tetejébe, aztán onnan huppangattunk le. Átjött a szomszéd fiú is, és indult az újabb játék: Én felmásztam a szalmakazal tetejébe, és onnan lestem, amint a szalmakazal alját meggyújtottátok, aztán rácsaptatok nagy élvezettel, hogy sikerült eloltani a tüzet. Ment is ez egy darabig…Hanem aztán egyszer nem sikerült  eloltani, és lángra lobbant a szalmakazal. Öledbe kapva rohantál el velem a kazal mellől, nehogy bajom essen.  Elbújtunk a szenes kamrában, és onnan figyeltük, ahogy a szomszédok a kerítéseket keresztül mint a bakkecskék, ugráltak át, eloltani a tüzet. A parasztasszony még ekkor sem került elő…
   Emlékszem K. Imire, az iskola rémére, akit minden gyerek utált, sőt még a felnőttek, a tanárok is. A pedagógusok azt mondták:  
- Minden száz évben egyszer születik egy ilyen gyalázatos kölyök, hogy tudtuk ezt éppen mi kifogni?
   Te egy ideig figyelted, hogyan veri össze az iskola apraját-nagyját, aztán - kis tökmag a nagy fiút,  - úgy elpáholtad, hogy másnap a szülei egyből az igazgatónál voltak. Az húzta ki a gyufát nálad, hogy az egyik kislánynak beverte a K.Imi a fejét, Te pedig már akkor is „gáláns lovagként” mindig a gyengébb(nem) védelmére keltél.
   Hős voltál a szememben, és tudom, hogy Anyuka is jókat mulatott rajtad, aki iskola SZMK elnökként igyekezett - látszólagosan - nagyobb szigorral fellépni effajta ténykedéseiddel szemben. A K.Imi megveréséért kaptál ugyan valamilyen igazgatói megrovást, de sosem felejtem el az igazgató szavait, amint közölte Anyukával:
- Kedves Erzsike! Adnunk kell valami büntetést a fiának, hogy ne legyen botrány, de hálát adunk a Jó Istennek, hogy végre valaki móresre tanította azt a büdös kölyköt.
   Minden csibészséged ellenére szerettek a tanárok is, de leginkább az iskolába járó lányok. Tudtad, hogy egyszer Miattad még verekedtem is? Az iskola udvarán cibáltuk egymás haját egy lánnyal, a matek tanár Laci bácsi választott szét bennünket, adva mindkettőnknek egy-egy pofont. 
     Nekem esett a lány, hogy ő szerelmes Beléd, és én tűnjek el, mert miattam nem veszed őt észre. Egy vállvonással közöltem vele, hogy nem tűnök el, mert én Hozzád tartozom…(persze nem mondtam, hogy a húgod vagyok).Ebből lett a csetepaté…
   No és az epreskert, gyermekkorunk kedvenc-játékterének színhelye. A szomszéd házban laktak néhány másik családdal együtt Mécs Imiék. Két fiú volt a családban, 14-16 évesek. Aztán ott lakott még a vadász Géza bácsi is a hófehér hajú anyukájával, a Manci nénivel. A szomszéd ház hatalmas nagy volt, és annak a padlásán tenyészették a selyemhernyót, melynek bábjáról fejtették le a selyem szálakat. Azt sodorták össze lehelet finom selyemszállá. 
   Évekkel ezelőtt Magyarországon a selyemhernyó tenyésztés igen kifizetődő jövedelem volt.  A selyemhernyó bábja olyan, mint a földimogyoró, csak kicsit nagyobb. A hernyó az eperfának a levelét eszi irdatlan mennyiségben, aztán bebábozódik, és ahogy nő a báb, úgy lesz egyre több és több selyem szál  a bábon. Ezt fejtik le onnan. Mondanom sem kell, az aranynál is nagyobb volt az értéke.
   Okos emberek kifejlesztettek olyan eperfákat, aminek hatalmas levelei voltak – akár fél méter átmérőjűek is – és persze a termése is hatalmas volt. Zabáltuk is gyerekek a szilva nagyságú eperszemeket: fehéret, feketét, pirosat, és egyik finomabb volt mint a másik. Ennek ellenére nem kellett a kutyának sem (csak a levele a rusnya hernyóknak)…vagyis… hát kellett az…
   A kertünk végében volt egy hatalmas terület, senkiföldje – akár egy nagy gyümölcsös -az volt betelepítve ezekkel az eperfákkal. Nekünk (meg a mellettünk lakó szomszédoknak) csak át kellett lépni a kerítésen és máris ott voltunk az epreskertben. A fák úgy voltak telepítve, hogy  egy sor eperfa, aztán jött egy egy méteres árok, ami megtartotta a csapadékot ha esett az eső, aztán megint az eperfasor…és ez így váltakozott hullámszerűen a hatalmas területen.
   Az epreskert mellett lakó szomszédok kiengedték a csirkéket, tyúkokat ebbe a kertbe. Volt táplálék az eperszemekből bőven. A baromfi hízott is, meg zsírosodott is. Sok tyúk a fák tövébe rakta le a tojásait és volt, hogy naponta több száz darabot is összeszedtünk. Csak az volt a gond, hogy össze-vissza tojtak és nem tudtuk, melyik friss. Jó játék volt elbújni a fák között, és dobálni velük az arra kóborló cigányokat. Micsoda élvezet volt!
   Szóval…kellett az eper a férfinépségnek, mert az érett édes eperből olyan pálinkát lehetett főzni, hogy még a lába ujját is megnyalná bárki, aki azt megkóstolná!
    A másik szomszédban is lakott egy család öt gyerekkel. Három  fiú, meg a két iker lány,  akik ugyancsak rajongással vettek körül Téged, így remek játszópajtások voltak.
   Emlékszel? A Mécs Imiék kertjének végében volt három hatalmas nyárfa. Olyan hatalmasak voltak, hogy a tetejüket látni sem nagyon lehetett. Imi egyszer felmászott az egyiknek a legtetejére. Hű… micsoda ribillió lett belőle! A környék összes asszonya sikoltozott, hogy leesik a gyerek, és halálra zúzza magát.  A férfiak rohantak kétségbe esve létrákért, de azok a fa közepéig sem értek fel, a fa teteje meg a széltől úgy hajladozott, mint szélviharban  egy szál virág, a legfelső ágon meg ott ült Imike vigyorogva. Kiabált is az apja eszeveszettül, hogy
„ Megállj Imi, csak egyszer gyere le onnan, ha nem esel le, én verlek agyon! „Imike meg csak röhögött, még akkor is, amikor jött a rendőrségi autó, meg két tűzoltó, de azok sem tudták onnan lehozni. Tanakodtak, hogy mit csináljanak, de megoldást nem igazán tudtak. Amíg ment a sopánkodás, hipp-hopp, Imike lecsúszott a fa tetejéről észrevétlen, és uzsgyí… be az epreskertbe az apjának haragja elől.  Három kerek napig nem is mert előjönni. Éhes nem volt, mert ott annyi eper termett, hogy egész hadsereg jóllakott volna vele. És micsoda finom "nemes" eper volt" Hatalmas szilva nagyságúak. Azóta sem láttam sehol olyat! A tűzoltók, rendőrök, halálra ijedt szülők meg szomszédok már csak azt látták, hogy Imi nélkül himbálózik tovább a fa.
   Az epreskertnek az utca felől nem volt kerítése, így a cigányok előszeretettel szerettek a fák lombjai között szerelmi légyottokat lebonyolítani. Egyszer a barátoddal  - Gyurival - kifigyeltetek egy szolárium barna párocskát, amint nagy hamarjában dobálták le ruhájukat, hogy mielőbb utat engedjenek vágyaik beteljesülésének. A fák susogása, a madarak csicsergése elnyomta az egyéb zajokat, így nem vették észre, hogy a közelükbe másztatok, és a ledobált ruháikat elcsentétek. Nem kellett csak egy-két méterre odébb vinni, már az is elég volt, hogy abban az epererdőben azt többé soha ne találják meg. Pár méterre tőlük aztán gyöngyöző röhögés közepette figyeltétek, amint anyaszült meztelenül, rohangáltak a fák között keresve levetett gönceiket. Talán Ádámról és Éváról mintát véve mentek haza, eltakarva a hatalmas eperfa levelekkel szemérmesebb testrészüket.
   A „csibészség” a legtöbb gyermeknél veleszületett tulajdonság. A szülők ritkán gondolkoznak el a gyerekek csínytevésein…miért tette, mi volt az indítéka… pedig lehet, hogy a kis csemete csupa jó szándéktól vezéreltetve tett valamit, ami rosszul sült el. Anyuka meséi is gyermekkorunkról, erről győztek meg.
    Ilyen emlék az is, amikor  2-3 évesen egy alkalommal egyedül maradtunk otthon. Igaz, a szomszéd ígérte, hogy vigyáz ránk, amíg szüleink távol vannak,  de úgy gondolta, nem kell az állandó felügyelet, elég ha néha-néha pár percre ránk néz.  Húsvét nagyszombatja volt, az ünnepre már minden be volt vásárolva.
Kitaláltad, hogy mire Anyukáék hazajönnek, meglepjük őket, sütünk süteményt. Kiszedtél a szekrényből minden elérhetőt, aztán – jobb híján – a konyha kövére öntöttünk mindent., össze is gyúrtuk a maszlagot: lisztet, cukrot, sót, lekvárt, diót, mákot, tejet, tojást, aztán vártuk a nagy meglepetést…Volt is…
A boltok már zárva, az ünnepi étkekhez szükséges alapanyagok a konyha kövén összeborítva... Nem  akartunk mi rosszat… Arról már nem szól a fáma, hogy miből-és honnan lett elkészítve az ünnepi étel..
   Neked köszönhetően egy egész életre megutáltam a mézet! Már a szagától is gyomorgörcsöt kapok, bár folyamatosan kísérti életemet ez a folyékony maszlag… Hatalmas speizunk volt, tele elrakott finomságokkal. Egy sor cseresznye, egy sor meggy, egy sor méz…Mindegyik egyforma literes üvegekben. Az egyik mézes üveg fel volt bontva, hiányzott belőle egy kevéske. Kihasználva szüleink távollétét, igyekeztél megdézsmálni – mindig is borzasztóan édes szájú voltál -, de egy óvatlan pillanatban kiesett a kőre a kezedből és szétfolyt a méz a konyha kövén. Próbáltad egy száraz ronggyal feltörölni, de attól még ragacsosabb lett minden, ráadásul az egész konyhában szétkented. Az az ötleted támadt, hogy felbontasz egy másik üveggel, aztán leeszünk belőle annyit, amennyi a másikból hiányzott, így Anyuka egészen biztosan nem veszi észre a „balesetet”. Tömted a számba nagykanállal, én meg már hányingerrel küszködtem az undortól. Soha többé nem tudtam ránézni a mézre, mai napig még a szagától is kiver a hideg. Legalább két napba került, amíg a konyha kövéről Anyuka fel tudta takarítani a szétmázgált mézet…

folyt.köv.
 

Rovatok: 
Irodalom