Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

A hullócsillag

Rácz Endre
Rácz Endre képe
   Gyönyörű este volt, a nappali forróságot már elnyelte a kezdődő éjszaka komor sötétje, miközben egy langyos szellő úgy simította végig a tájat, mint ahogyan a legpuhább anyakéz szokta simítani édes gyermekét. A végtelen pusztán és a nappal zajos tanyákban már csönd volt, csupán a pásztorok halk nótája hallatszott, vagy ha a kolompos, csengős jószág még keresve éjjeli helyét, meglóbálta mélán, álmosan a nyakába helyezett készséget. 
   Mihály gazda, az öreg számadó, a csikók között sétált, mint ahogy minden este ilyentájt, mielőtt nyugovóra térne. Nem volt nyugodt, ha nem látta pihenni őket. - Betegség ez, pásztor-betegség. – mondta sokszor. Nézegette őket, beszélt hozzájuk, majd morgott magában, hogy azok sosem válaszoltak. Hiszen hogyan is válaszolhattak volna? Bár ő olvasott egy nézésükből, egy mozdulatukból, mindenből. Ez volt az élete. Mindnek látta születését, és soknak fogja majd látni pusztulását is. Ő már egy, és elválaszthatatlan volt e világtól, melybe született, és amelyből egykor majd nyugodni tér.
   Szép, csillagos volt a késő-nyári este, egy árva felhő sem takarta a színtiszta égbolt káprázatos látványát, mely a nagy ismeretlenben ért véget… vagy talán még ott sem.
   Két bojtárja a tűz mellett ücsörgött, beszélgettek, dudorásztak, majd az egyik így szólt mosolyogva:
— Na, jön már az öreg, mindjárt mondja, hogy: „na, a mi Urunk ma is jól kirakta gyémántos pitykével az ég koromszín dolmányát.” – és kuncogtak magukban, míg harmadik társuk vizet húzott a kút két oldalán lévő hosszú vályúkba. Mihály gazda megkövetelte, szerette, ha rend van a portáján. 
   Mindig rágta legényei fülét: „az ember csak úgy térhet nyugovóra, ha mindent rendben hagy maga mögött, mert csak így lehet nyugodt szívvel és lelkiismerettel elindulni a következő napon”. 
És úgy is volt, sosem hagytak hátra két szalmaszálat sem, ami keresztben lett volna.
   Mikor a harmadik legény végzett a vízhúzással, leült ő is a tűz mellé.
Ekkorra a gazda is odaért, leakasztotta válláról a kulacsot és jó szívvel kínálta a legényeket, a kulacsban lévő mézédes borral. Nem sajnálta tőlük. Mért is sajnálta volna, hiszen mindig megbecsültek embert, munkát, jószágot.
Leült közéjük, felnézett az égre és nagy komolyan megjegyezte:
— Na, a mi Urunk ma is jól kirakta gyémántos pitykével az ég koromszín dolmányát.
— Hát igen – szólt az egyik legény –, szépen kidíszítette újra. – majd ki jobbra, ki balra nézett, és a visszafojtott nevetéstől mindegyik furcsa hangokat kezdett kiadni magából.
Kérdezte is az öreg:
— No, hát benneteket meg mi lelt? Az előbb még semmi bajotok sem volt.
— Hát… tudja gazd’uram, a füst… az orrunkba kavarta ez a lenge szellő. – és ekkor újra rákezdték, de nevetni egyik sem mert, attól azért jobban tisztelték Mihály gazdát.
— Hej-hej, de finnyásak lettek hirtelen a fiatalurak! – mondta, majd újra körbe adta a kulacsot, mondván: Ne vigyem már vissza minden híja nélkül, még majd azt hiszi a gazdaasszony, hogy nem ízlett, és holnap nem tölti újra tele.
    Úgy is lett, a kulacs újra körbejárt, és mi benne volt a legények jóízűn fogyasztották egy cseppig.
Ezután a legény, ki az előbb tért vissza a vízhúzásból, kérdezte a gazdát:
— A doktorúrral találkozott már gazd’uram?
— Mert itt van? Észre sem vettem. Mikor jött?
— Hát, még nincs egy fertályórája.
— És hol van?
— Ott támasztja a kútkávát és az eget kémleli, ahogy mindig szokta. Hogy mit kereshet? Na, de az nem is az én dolgom, ő meg biztos tudja, hiszen tanult ember. – válaszolta a legény, és ő is felnézett az égre, hátha meglátja azt a titokzatos valamit, amin az úr néhanap úgy elmereng, hogy órákig le sem veszi szemét a végtelen égboltról.
   A titokzatos, éjjeli vendég nem volt ismeretlen a tanyán, hiszen a gazdáék már gyerekkora óta ismerték. A közeli város egyik árvaházában nevelkedett, szüleit még csecsemőként vesztette el a háború idején. Sokat járt ki a tanyára, tulajdonképpen minden szabad idejét itt töltötte. Mihály bátyám és a felesége úgy tekintettek rá, mintha saját lett volna, és úgy is támogatták. 
Az egyetemi évek alatt minden hónapban egy csomag várta a kollégiumban, némi pénz és élelmiszer volt az ütött-kopott papírdobozban… ám, hogy ki küldte a fiú sosem tudta meg. –
   Ekkor az öreg elindult a kút felé, és odaérve köszöntötte az ácsorgó fiatalembert, a tőle megszokott, jókívánságokkal bőven tűzdelt köszöntéssel:
— Békességben, szeretetben, nyugalomban eltöltött szerelmes jó estét kívánok, a magas mennyekben lakozó, és a mi életünket oly’ nagy bölcsességgel irányító Atya- Úristen áldásával!
— Hasonlatosképpen magának is csak ezt kívánhatom, Mihály bátyám. – köszöntötte ő is viszont az öreget, majd szavaik súlyát megpecsételték egy baráti kézfogással.
— No, hát mit kémlel a doktorúr azon a végtelen mennybolton, amelyen ember még soha, de tán még a képzelete is nehézkes léptekkel járhat?
— Hullócsillagot, mint az elmúlt huszonöt esztendőben mindig.
— Na, jól van… Hát aztán látott-e már egyet is?
— Nem… mint ahogy az elmúlt huszonöt esztendőben sosem. – válaszolt csalódottságtól mérgezett hangon, majd pillantását újra az ég felé irányította.
— Aztán mért akarja az úr annyira azt a hullócsillagot?
— Mikor gyerek voltam azt mondta a Mihály bátyám felesége, Erzsi néném, akit a jó- Isten áldjon meg minden szeretetéért és jóságáért, amit reám rakott, hogy, ha látok egy hullócsillagot és közben kívánok valamit, az valóság lesz a következő pillanatra.
— No, hát aztán, akkor, gyerekfejjel, mit kívánt volna a doktorúr?
— Árvaházban nőttem fel… de hát ezt tudja, hiszen ami időt engedtek mindet itt töltöttem maguknál. Első kívánságom ez lett volna, hogy legyen családom, anyám, apám, testvéreim.
— Hiszen, ha itt volt, akkor volt családja… Nem? Ha meg elment, mindig úgy vártuk vissza, mintha ”édes” volna… Igaz?
— Igen… igaz.
— Aztán mit kívánt volna?
— Hogy állatorvos lehessek, hogy úgy tudjam gyógyítani a beteg jószágot, olyan szeretettel és mérhetetlen tudással, mint ahogyan Mihály bátyám szokta.
— És, nem az lett?
— De, az lettem.
—Aztán?
— Hogy legyen családom, feleség, gyerekek, akiket olyan szeretettel és bölcsességgel nevelhetünk, mint ahogyan Mihály bátyámék nevelték fel négy szép gyerekük.
— No, de hát az is lett, nem?
— Igen, lett. – válaszolt, de továbbra is az eget kémlelte.
— Amúgy meg – folytatta az öreg, miközben fáradt csontjait letette a vályú peremére –, nekünk nem négy, hanem öt gyerekünk van.
— Öt? – nézett rá kíváncsian a fiatalember – És hol van az ötödik?
— Tudja, ő ritkán jár ki ide, mert nagyon elfoglalt. Tanult ember lett belőle. Egyetemet végzett a városban. Hej, de sok gyönyörű csikóm ára került annak az egyetemnek a pénztárába, hogy ő tanulhasson… de megérte… százszor is megérte…
— Mi lett belőle?
— Állatorvos… és egy nagyszerű ember… még akkor is, ha néha, semmi-hasznára az eget kémleli.
     A fiatalember nagyra nyílt szemekkel nézett az öregre. Most értett meg mindent, az egész életét, de e tisztán látás oly-mód sokkolta, hogy egy pillanatra mozdulni sem bírt. Megértette, hogy ki is ez az ember, és hogy mit is tett őérte. Ekkor könny gördült ki a szeméből, és már épp indult volna karja, hogy az öreget megölelje, mikor az felkiáltott:
— Oda nézzen, egy hullócsillag!
     Felnéztek az égre mind a ketten, és szemükkel követték a zuhanó csillagot, míg az át nem adta fénylő lelkét a végtelen univerzum örökkévalóságának, és el nem nyelte az éjsötét mindenség.
— No, hát most kívánt-e az úr valamit?
— Igen, kívántam.
— És mit?
— Hogy bárcsak maga lenne az apám.
— Hiszen itt vagyok. – szólt az öreg halk, remegő hangon, majd összeölelkeztek úgy, mint apa és fia.
Nem a vér kötötte őket össze, annál valami sokkal nagyobb, szent és megfoghatatlan kötelék,
a szeretet, a tisztelet és a megbecsülés láthatatlan köteléke.
    Ezután a fiatalember minden évben látott hollócsillagot. Az öreg mindig kérdezte:
— No, aztán kívánt-e valamit a fiatalúr?
— Nem. Hiszen mit is kívánhatnék? Meg van mindenem, amit ember csak kívánhat…
 
Rácz Endre ©
2016 01. 08. Szerep
Rovatok: 
Irodalom