Hullik a falevél már a fákról,
az őszi szél lefújja őket az ágakról.
Egyre több a levél már a fák alatt,
ebből lesz a vastag avar.
A vastag avar már szőnyegként borítja
a fák és a bokrok alját,
itt helyezi el télre a kis sün a családját!
Téli álmot alszik a sün,
késő ősszel az avar alján,
a sün család mély álomba szenderül.

Hallgatom szívem ütemes dobbanását,
míg kint a világ zajong és pusztítani kész.
A király magára öltötte aranyszín palástját,
csak az udvari bolond lett pimasz és merész.

Lennék bolond, remények őrült hordozója,
kit nem tört meg még a megbolydult világ.
Elkorcsosult már itt minden kromoszóma,
jaj, csak ne legyek behódolt álnok és galád!

Lehozni néked a csillagokat?
Mily magasztos, fennkölt gondolat.
Azt nem tenném, hisz mit érnél vele,
legyenek fent, mint angyalok tékozló szeme.
Ragyogjanak s ejtsék szívünk rabul,
mikor az éj jöttével bealkonyul.

Zizzen az avar,
kavarja a hűvös szél,
surran az ősz,
kabátot vesz fel, aki él.
Levetik lassan a fák ruháikat,
pár levélke görcsösen kapaszkodva sóhajt.
Hiába minden, itt az ősz,
mindig a természet győz.
Libben a reszkető falevél,
s avarágyán még a nyárról mesél.
Sün készít családjának téli fészket,

Egy csendes nyári délután
itt ülök gondolataim közt tűnődve,
egy nagy fa törzsének dőlve,
és révedek végtelen messzeségbe,
míg simogatnak lágy, déli szelek.
A selymes, zöld pázsit íriszembe
oltja andalító, mézes mámorát,
de szép és szeretni való is e világ.

Csend honolt az idő lábnyomán,
szürke füst szállt fel az égbe.
Vadhús illatát vitte tovább,
és kódolt mindent emlékeikbe.
Barlangok falán a történelem
rajzokba fojtotta ősbánatát.
Most már itt maradt örökre
e kőbe vésett, rejtélyes világ.

Csodálatos őszi este,
szívem a szívedet kereste,
az éjszakai csend átölelt,
ez a nap is oly hamar eltelt!
Vártam hívó szavad,
nekem a csend marad!
Velem van, átölel,
este álomba ringat el,
csókot ad fáradt homlokomra,
megnyugtat hajnalra!
A csend ma is itt van,
és nem kérdezi, mi, miért van!
Hallgat, megnyugtat!

Elmerengtem szemed kéklő tengerében,
fénnyel simítom kipirult, rózsás arcodat.
Csak egy töredék vagyok a nagy egészben,
és széjjeltépett a büszke, hamis öntudat.

Akartam lenni az egyetlen szőke herceg,
de csak az ősz hajtincsem, mi itt lobog.
Közönybe fúlt szappanbuborék létem,
becsaptak a széttaposott, ócska tegnapok.

A csend vagyok,
szavaid közt a néma pillanat,
imádban fohász, áldás,
megbocsátó vigasz.
Szívedben éledő tűz
lángnyelvek alatt.
Szádon a csók,
mindent perzselő,
hétköznapi csoda.
A beteljesülés,
esti imádban
az Isten válasza.

Törött lábú galamb
leszáll, ételt kér,
közelebb jön, óvatos,
még gondolkodik, fél.

Vicces a járása,
fejének bólogatása,
az utasok többségének
ez a szórakozása.

Nincs nálam semmi,
mit tőlem kaphatna,
tovább megy a peronon,
lassan, totyogva.

Különböző vonatok
érkeznek, indulnak,
sorsok és életek
térülnek, fordulnak.

Sokszínű emberek,
feketék, fehérek,
csomagok, bőröndök
utazásról mesélnek.

Aluljáróban énekel,
hangja messze száll,
de mindenki nagyon siet,
senki meg nem áll.

Hozzám bújt kedvesen az ősz,
lágy szellővel simogatta arcom,
oly jólesik nekem,
hagyom!
A napsugara kissé fáradtan ragyog már az égen,
én mégis minden nap, kedvesem, hozzád visszatérek.
Szeretlek téged!
Őszi színekbe festette a természet ecsetjével a tájat,
s én csodálom a színek kavalkádját,
amely a tájnak ad új bájat!

rejtelmes sötétség, füllesztő meleg
szobám falán csak a tapéta sóhajt
asztal sarkában egy szorgos szú perceg
és a néma csönd elnyom minden óhajt

hallgatok... hallgatom az éj hangjait
hogy nesztelen suhannak át a szobán
némán szétszórom a tegnap hamvait
a holnap elé nézek még tétován

Mások az álmok...

A bárpult mocskos asztalán át
láttam a sátán rút pofáját.
Vigyorgott rám, kezében cetli,
elém készült azt letenni.
Az írás kusza nagy betűkkel,
tele bűnnel, tele könnyel.
Életem ott mind leírva,
olvastam mind, de már sírva.
Ez mind te voltál, szólt  nevetve,
pokolra jutsz, nem a mennybe.
Ez a számla téged terhel,

Meghalt a bohóc,
vajon sír majd érte valaki?
Voltak neki is könnyei?
Egykor nevettünk rajta, és
térdünket csapkodva
vágtunk torz pofákat,
és könnyek nélkül
nyitottuk mosolyra a szánkat.
Vajon a lelke majd hova tér,
csak egy pióca lesz, vagy tán
egy tollforgató ledér?
Emlékszik-e rá vajon a világ,
vagy legyintenek rá,