Odovába készülök,
nagyfiú lettem,
zsebembe pár papírzsepőt
biztonságnak tettem.

Kaptam egy szép papust,
zende is van rajtam,
reggel még egy pingallót
elrepülni láttam.

Itthon hagytam a dendét,
megvárja, míg jövök,
mellette az efo
figyel rá, mert köhög.

Leszállt az este
karod testem ölelte
együtt repültünk

2024. május 23.

Betolakszik a múlt, a jelent piszkálja
az elme mély bugyrából az álomvilágba,
minden sóhaj, minden újabb gondolat
tekeri az elveszített fonalat.

Az emlék, mely nem hagy nyugodni,
az éjszakát kergeti, hajnalig tud suttogni,
követeli, hogy hagyd el a jelent,
mert az neked semmit nem is jelent.

Május van, s ragyog az ég,
Lila akác nyílik a kertemben.
Virága gyönyörűszép,
Fürtjein zümmög a méh.

Ó, lila akácok, mily örömet adtok!
Bús szívemben a boldogság remél.
Remény, hogy szép a május,
Virágbontó gyönyörűség.

Szeretnék örülni,
Bús szívemmel felvidulni,
Természettel felújulni,
De mindez csak csalfa remény.

Fények gyúlnak a nagyvilágban,
Fényjelek észak, dél irányban.
Északi fény jelet adja,
Bajban van a világ, bajban!

Ország felett fényjelek,
Szeretet színes fénye eljött közétek.
Gyúljon szívetekben is emberek,
Egymást végre szeressétek!

Kiteljesedtél - mondják,
és furcsán néznek rám.

Messze nézek.
Elgondolkodom
sebbel-lobbal elsuhanó életemen.

Tükörbe nézek.
Árkok arcomon.
Erek dagadnak,
szeplők táncolnak,
ölembe ejtett, megfáradt kezemen.

Kiteljesedtem?

Még álmomban is
a magány ölelt,
oly szorosan,
nem engedett lépnem,
lélegeznem,
csak ölelt,
már fájt,
nem ellenkeztem,
engedtem,
mert éreztem,
a magánynak is az fáj,
ami nekem,
hogy senki
nincs mellettem.

Itt vagy velem, minden percben,
a hajnali pirkadat arcomat simogató csendjében,
a nap első huncut sugarában,
a madarak szerelmes dalában,
a tavaszi eső vetést növelő cseppjében,
a számban olvadó eper ízében.
Az életem része vagy mindennap,
ha látlak, szerelmünk szárnyra kap!
Én érted mondok esténként imát,

Kicsi fészek eresz alatt,
benne sárga csőrök,
közelében faágain
ott ülnek az őrök.

Vigyázzák a fiókákat
gondos madárszülők,
a környéket, háztetőket
folyton felügyelők.

Dolgoznak és hordják
a finom eleséget,
legyen bármely kicsi a száj,
annál jobban éhes.

(Felvidéki Magyar nap: május 18.)

Boldogan jártam én a Felvidéket,
Magyar szó, magyar barát fogadott.
Duna választott el minket,
Mária-Valéria híd utat nyitott.

Kiskoromban vonatról néztem a komáromi hidat,
Nagy ívei az ég felé nyúltak.
Gondoltam; ezért nem tud átmenni rajta senki,
Az ívekről a Dunába lehet esni!

Jóslatok, jövendölések
borús jövőt festenek,
pokol bugyrát ígérik 
az itt maradt lelkeknek.

Komor felhők az égen,
sivár lesz szép világunk,
sokáig nem látunk napot,
elhervad a virágunk.

Torkodat levegő fojtja,
por marja a szemedet,
nem lehet elbújni tőle,
szorítja lélegzetedet.

Szemeimet Rád szegezem,
Nem veszíthetlek el.
Te látod futásomat,
Tekinteted óv engem.

Bármerre is járok,
Mindig visszatérek hozzád,
Mert Te vagy a menedékem,
Biztonságom az életben.

Mint gyermek, ki bontogatja szárnyait,
Elfutok, de visszahúz a szívem.
Vissza a Teremtőhöz, a nyugalmam,
A békességem forrásához.

Talán eljön egy nap,
Amikor elmondhatom,
Ez már megérte.

Talán eljön egy nap,
Amikor előre nézhetek,
A múlttal nem törődve.

A jelenben élve reménykedem,
Bátorítjuk egymást e kusza létben.
Ki tudja, tudhatja, mi lesz a vége…

A segítő kezek diadala, reménye
Ad hitet, és
Visz tovább a jövőbe…