Emlékszel még,
mikor kezem a kezedbe tettem?
Nem szóltál,
némán lehellet finoman megszorítottál!
Emlékszel még?
Ültünk a templomi csendben,
s a jó Isten minket magához ölelt
gyöngéden.
Gyönyörűszép emlék,
mit soha nem felednék.
Én emlékszem még!
Ugye, Te is emlékszel még?
Örökre szívemben él!

2024. április 7.

Bandukolt a poros úton,
kalapját szemébe húzta,
ősz haja a vállát verte,
hova tart, maga sem tudta.

Soha nem volt otthona,
mindig az erdőt járta,
talán hazatért volna,
de senki nem várta.

Lassan ment így tétován,
görbe hátát nap perzselte,
ballagott megfáradtan,
rézfokossal a kezébe'.

„Lelkünkben nincsenek országhatárok.”
        (Nagy Magyarország)

Jártam útjaimat, míg tehettem,
Megismerjem elszakított magyarjaim, követtem.
Boldog örömmel barátokra leltem,
A szépen mondott magyar szót könnyeztem.

Nem voltam más, csak egy fuvallat,
álmokból szőtt röpke pillanat.
Forró nyárban hűvös lehelet,
apró kis virág a föld felett.

Nekem Te vagy
a tavaszi szellő, mely arcomat simogatja,
és forró csókot ad ajkamra.
Nekem Te vagy
a tavasz minden virága,
mely illatát ontja,
s a szívemet, lelkemet magához vonzza!
Nekem Te vagy HIT,
hinni benned,
hogy nincs minden veszve!
Nekem Te vagy
a REMÉNY,
és így a holnap is oly sokat igér!
Nekem Te vagy

Lelkemben szól még a szerenád.
Ifjúságom szép napja,
Szív örömét a dal visszacsalogatja.
Szépen szóló hegedű,
Élet szép, s mégis keserű!

A dal a múltat bizonygatja,
Életem fája azóta szárad.
Virága elhullt már az ifjúságnak,
Gerlepár mégis turbékol a tavasznak.

kicsi terített asztal
rajta sajt, kolbász, mustár
a látvány megvigasztal
mily édes élvezet vár

felkészítem a gyomrom
csudajó falatokra
már érzi is az orrom
s egyre vár szimatolva

kellene még vörösbor
hozzá egy jó kancsóval
s kedvem lenne ilyenkor
meginni egy hordóval

Mély nyomokat hagy
ráncainkban az idő,
elkopik, mint lábon
a vékony talpú cipő.

Hova száll, hova fut
oly gyorsan az élet,
néha már lemarad,
kifullad a lélek.

Sarkunkban ott liheg,
majd elhalkul az ének,
ha utolér és átkarol,
vége a mesének.

Kék ibolya
szerényen megbújik a bokor alján,
törékeny szirma mosolyogva néz ránk.
Színe csodás, elvarázsol,
nézem csendben, szerénysége
magához láncol!
Oly szép a színed,
csodás a formád,
elvarázsolod, akárki lát!

2024. április 3.

Itt a gyönyörű, szép tavasz,
bár huncut,
és sok tréfát űz velünk a kis ravasz!
Virágba borultak a fák,
a réten sok-sok virág,
illatukkal teli a lég,
messzire viszi a lágy
tavaszi szél!
Ó, szép tavasz, úgy vártunk már,
vágytunk a nap simogató sugarára,
a meleg nappalokra,
a szerelmes, tavaszi éjszakákra!

Kinézek tavaszra, kinézek a nyárra,
Hűvös szobámból a fénylő napsugárra.
Rálátok tóra, rálátok folyóra,
Erdőkre, mezőkre, partokra, dombokra.

Virágos kedvem mosolyt csal arcomra,
Madárdalt hallgatok, hova a szél csak fújja.
Erre szemlélem a házak tornyos füstjét,
Arra számlálom az ég bárányfelhőjét.

Én sem vágytam soha másra,
Gazdaságra, palotára.
Egyre vágytam szeretetre,
Egyre vártam, igaz hitre,
Hol a hit és hol a béke?
Mért nem futunk zöld mezőre?
Mért nem látunk, mért csak nézünk?
Este, reggel miben hiszünk?