Üzenem a hegyeknek,
A legfélelmetesebb, nagy hegyeknek,
Adja vissza az elrabolt életeket,
Adja vissza a hitet benne!

Nem hagy szülőt, gyermeket árván,
Ne vegye életét, aki meghódítani merte!
Adjátok vissza a bátor, megszállott lelkeket,
Ne tegyétek árvának ártatlan gyermekeket!

(emlékezem Erdős Sándor öcsémre)

Muskátli hajtásokat kaptam én
a Sándor öcsémtől.
„Meglátod, a nyáron virágban tündököl!”
Kinyílik, mert hazai földből van a gyökere,
A tavasz, a nyár nagy örömet hoz vele.
Ne feledd, gyökereid hol voltak!
Kertünkben is szép virágok nyíltak!”

A tábortűzből szikrák,
az izzó fahasábok
mesélik a történetet,
mit álomként látok.

Vastag subájában ül az öreg juhász,
birkanyájra mellette a kutyája vigyáz,
kezében egy faág, azt farigcsálja,
lassan kialakul késével mintája.

Olyan vagy nekem, mint bor a pohárban,
Hol benne ringnak az édes szőlőszemek,
Kortyollak, és itt vagy benne a számban,
Mert nekem adtak a mámorcsók Istenek.

Siklok veled nyarak érlelő fénytengerében,
Fürdünk együtt, mert ízlelni annyira jó,
Korsómban legyél, s minden érzékeimben,
Mert az élet kint hazug, de ez bent mámorító.

Azt mondtad egyszer, a mindened vagyok
Szerelmes éjeken majd szerelmet kapok
Virágot aggattál mennyegző ruhámra
Arra kértél, rád figyeljek, soha senki másra

De szép is volt az a boldogságos éden
Míg egy búsuló nap elfutottál tőlem
Rád figyeltem, mindenem odaadtam
De azt a virágot, azt bíz' megtartottam

Szellő suhant át a holdfényű éjszakában,
Végig simogatta a házak tetejét,
Bekukucskált a világló ablakokon, hol
Anyák mondtak gyermeküknek szép tündérmesét.

S mint ahogy a gyermekek szenderegni kezdtek,
Úgy álmosodott el a lágyszívű Szellő,
Ásítozó szuszogásba fészkelődött be a csend,
Elhalkult az éji zene, s lett néma, mint a köd.

Magamra mért nem ismerek?
Hol voltam, amikor éltem?
S most immár halott vagyok,
Nincs bennem virágzó élet.

Szerelmes énekét
Mért nem hallom a nyárnak?
Zord, hideg szelek fújnak...
Elevenen sorvadtam el én az égő lángban.

Szavak mélyére ások.
Igazat keresek, valót!
Rejtelmes szigeten laktam,
Körém gyűltek a bűnben lakók.

Hallottad már a jegenye énekét,
amint a felhőkkel járta ősi táncát?
Telekarcolva kottákkal az ég,
s dalolta élte sudár románcát.

Magasba tört lelke az égig ért,
lombja az angyalokkal énekelt.
Karcsú teste az anyaföldig ért,
árnyékában fáradt vándor figyelt.

Úgy szeress, hogy szégyenpírjába bújjon az éj,
mikor hevesen ölellek, s titkon benned égek el,
és suttogásaim takarják rejtett asszony bájaid.
Holt csókok egykor özönének édes ritmusára
ringok a semmiben, és viszlek magammal,
majd simulunk az oltárra feszült selyembrokát
hűvös ráncainak lágyan lehulló Isten lehelletébe,

575575
Egy zsidó asszony: könnyek a kereszt alatt. 
Kövek, nagy kövek, mind mozdulatlan. 
Lejjebb még a pirosló parázs füstölög.

Évszázadokon át Szentlélek tűzlángja, 
Pünkösd ünnepe, Istenajándék... 
Csíksomlyó emlékezés s a tűz beléd ég...

575575
Taníts meg engem hinni az emberekben.
Amit mondanak, hogy úgy van, s úgy lesz, 
s kell igaznak élni a nagy tévedésben.

Uram, taníts meg hinni a szerelemben.
Kikerülni a vágy hazugságát.
S ha van lobogó tüze, melegedni még.

Nyakunkra fojtó hurokként ül
A sokadik szédítő hőhullám,
Napjaink sora meg-megszédül
Vibráló kénköves kontúrján.

De képzeletünk messze repül
Könnyű, azúrkék habok felé,
Mert testünk, a gyenge, ha meg is feszül,
A lelkünk csakis a Jóistené.

Hangos szóval kiáltok a magasba,
Az Apátság fala néma marad!
Nincs már visszhang, ami kiált,
Nincs felelet, néma a szád!

Messze látok a Balaton víztükre felett,
Kérdésre nincs, nem jön felelet!
Imára kulcsolom kezemet,
Az oltár előtt letérdelek.

Csillagszempár, ragyogj le rám
Emelj a vágy éjmosolyán
Fordulj felém, lépj most közel
Szerelem vár, fénye ölel

Próbálom megfejteni, tudni a titkot,
ami valahol jól elzárva pihen,
de nem azt, hogy miért így nézek ki,
sem azt, hogy a hajam miért ilyen.

Vajon hol van bennünk a lélek,
hova rejtette a teremtő?
Az agyból, vagy a szívből,
honnan vehető elő?

Az árnyak,
a fények,
körbeölelnek éteri lények.
A nap sugara ontja éltető fényét,
árnyak kísérik minden lépését.
Puhán érint,
melegít szíveket, felvidít,
életre kél a táj,
a kis patak kacagva csordogál.
Béka brekeg,
párját várja,
kákalevél otthonába.
Pitypang nyílik, ernyőcskéje száll a légben,

Itt hagyom a szívem,
mely érted dobog.