Aki átment a Hargitán,
S látta a másvilágot,
Égig érő fenyveseket,
Reménykedő embereket.

Aki átment a Hargitán,
Szívét szorította valami,
Egy hang, egy szó,
Amit nem lehet kimondani.

Aki átment a Hargitán,
S látta a csíksomlyói búcsútengert,
Annak szíve hevesen vert,
S hite felemelt!

Aki átment a Hargitán,
S látta a Gyilkos tavat,
Szent Anna kápolnát, torka összeszorult,
S megnőtt benne az akarat.

Aki átment a Hargitán,
S látta a nagy sziklásszorost,
Eső, jég verhette hátát,
Nem könnyíthette semmi kínját.

Mert a nagy sziklatömbök
Kegyetlenül, szilárdan álltak
Örök mementónak
Ez eltévedt világnak.

Figyelmeztetve, ne feledd el soha,
Életed jó, vagy mostoha,
Szikla szélén egymagad,
Mint fenyő, vagy kereszt állva,

Hited lelkednek erős vára!
Ott túl, a keleti Kárpátokon,
A Hargitán vigyázva
Megérti, mi a magyar vágya,
Ki felmegy a Hargitára.

Mosonmagyaróvár, 2006. július 10.

TM