Hangos szóval kiáltok a magasba,
Az Apátság fala néma marad!
Nincs már visszhang, ami kiált,
Nincs felelet, néma a szád!

Messze látok a Balaton víztükre felett,
Kérdésre nincs, nem jön felelet!
Imára kulcsolom kezemet,
Az oltár előtt letérdelek.

Csillagszempár, ragyogj le rám
Emelj a vágy éjmosolyán
Fordulj felém, lépj most közel
Szerelem vár, fénye ölel

Próbálom megfejteni, tudni a titkot,
ami valahol jól elzárva pihen,
de nem azt, hogy miért így nézek ki,
sem azt, hogy a hajam miért ilyen.

Vajon hol van bennünk a lélek,
hova rejtette a teremtő?
Az agyból, vagy a szívből,
honnan vehető elő?

Az árnyak,
a fények,
körbeölelnek éteri lények.
A nap sugara ontja éltető fényét,
árnyak kísérik minden lépését.
Puhán érint,
melegít szíveket, felvidít,
életre kél a táj,
a kis patak kacagva csordogál.
Béka brekeg,
párját várja,
kákalevél otthonába.
Pitypang nyílik, ernyőcskéje száll a légben,

Itt hagyom a szívem,
mely érted dobog.

Hogyan áll egy árnyék, mit susog a szél,
tenyeredben a redő jövődről mesél?
Jelek az égen, jelek a földön,
jók-e, vagy rosszak, vajon ki döntsön?

Érted vajon a némát, a csendes perceket,
te tudod, mi igaz, mi csak képzelet?
Kérdezz meg egy bölcset, hallgasd a tanácsát,
talán veszed majd finom adását.

Mennydörgés morajlik végig a tereken,
hullámzás csapong a gyanútlan szirteken,
habokba süllyed a Nap, minden feketül;
képzeletem most is csak hozzád menekül.

Szélvihar kutat az elhagyott strandokon,
magához szorít a magányos partokon,
nincs titkom előtte, ő jól ismer engem,
hiszen benne él minden lélegzetemben.

Én a Magyarerő őslakosa voltam,
talicskámat folyton magam előtt toltam.
Volt ám benne próza, vers is meg miegymás,
meg egy karéj zsíroskenyér, ráadásul hagymás.

Hogy valami vidám legyen e napon,
a lógó eső lábát gyorsan elkapom,
felülök egy puha felhő tetejére,
körbenézek, hol is van a világ vége?

Táncolok a napsugárral polkát,
meghúzom a holdnak lógó orrát,
csillagokat dobálok a földre,
befestem az arcomat most zöldre.

Ha sírnod kellene, akkor is nevess,
arcodra kemény álarcot növessz,
úgysem érdekel senkit a bánatod,
kárörvendők gúnymosolyát így nem láthatod.

Többen vannak irigyek, mint kedvelők,
hátad mögött kibeszélők, nevetők,
mutogatnak, ha nem figyelsz oda,
fordulj el tőlük, nem kell a sok ostoba.

Fa tetején ül egy fészek,
Onnan szól egy madárének.
Madárének, zengd csak nótád!
Fütyülj Rigóm ágak lombján.

Beszélj, beszélj, igazat szólj!
Énekelj még a tavaszról.
Nincs szebb annál, hol virág nyílék,
Mezőn, réten fűszál ringék.

"Nagy-nagy tüzet", hogyha raknék,
Vétket, átkot elégetnék.

Lángra vetném gonoszságunk,
Hamu lenne gyarlóságunk.

Honnan jöttél te szépreményű,
múzsalelkű nő,
kiért szívembe mártottam
megrészegült pennám,
hogy megírjam a világnak
vérrel és szerelemmel,
hogy szeret az Isten,
mert vagy nekem,
és imára kulcsolt kezekkel
lépkedek súlytalan.
Majd puha felhőpárnákkal
vetem meg ágyunk,
bár tudom, csak nézlek,

Pislákoló fénnyel
álmodik az este,
szerelmetes Holdját
már rég elvesztette.

Csillagtalan éjen
Holdját visszavárja,
elmerülne csendben
annak mosolyába'.

Csillagoknak táncát
vágyja minden este,
hisz egész életében
a szerelmet kereste.

"Lánc, lánc, Eszter lánc,"
Kis unokám mit csinálsz?
Hallgatom a meséket,
Túl az Óperenciára repítenek!

Háború dúl, kegyetlen háború,
Nem érdekli, hogy pusztul a világ,
Ki lesz a következő, kérdem,
Aki áldozatnak miattatok kiáll!?

Nem látjátok? a háború nem old meg semmit,
Csak pusztít embert, s mit ember alkotott!
Térjetek már végre észre,
S ne pusztítsátok el a világot!