Ülök az elhagyott szobában, magányban,
Ide régóta nem nyitott be senki sem.
Régiek már a tárgyak,
Csak ők tudják, mit jelentenek nekem.

Kinyitom könyveim elsárgult lapjait,
Oly sokat olvastam már teleírt sorait.
A múlt homályában csendben elmerülve
Gondolataim visszaszállnak, sors tükrébe nézve.

Csak megyünk tovább csikorgó fogakkal,
Nem visznek még el hatlovas fogattal.

néma szeretet
gyertyafény s emlékezet
meghitt tisztelet

2024. június 14.

Tele mosollyal életed,
minden percét úgy élvezed,
nem aggaszt az eljövendő,
nevetésed szívből jövő.

Boldogan csillog a szemed,
ölelésre nyújtod kezed,
felfedezed a világot,
hozod nekem a virágot. 

Szaladsz együtt fújó széllel,
kergetőzöl falevéllel,
csigát szedsz egy kis dobozba,
lepakolod szépen sorba.

Ember, fejed emeld fel!

Lassan ment,
fekete bánatköpenyét
maga után húzta,
körül se nézett,
úgy lépett ki az útra.
Bár nem tudom, látta-e,
mozdulatlanná dermedt,
megfagyott a levegő,
a semmiből egy teherautó
kanyarodott elő.
Egy villanás volt az egész,
ő ott állt ugyanúgy,
az autó már messze járt,
üres volt az út.

Az árnyak,
a fények,
körbeölelnek éteri lények.
A nap sugara ontja éltető fényét,
árnyak kísérik minden lépését.
Puhán érint,
melegít, szíveket felvidít,
életre kél a táj,
a kis patak kacagva csordogál.
Béka brekeg,
párját várja
káka levél otthonába.
Pitypang nyílik, ernyőcskéje száll a légben,

Süt a januári nap,
csilingel az eresz alatt a jégcsap,
cinke röppen ágról ágra,
száll szegényke fáról fára,
magot keres éhes kis begyébe,
felröppen a tiszafa tetejébe.
A tiszafa édes eleséggel várta,
a kis cinkének így tele lett
a begye mára,
öröm lett ma az élete,
holnap is eljön estebédre.

575575
Szeretem nagyon a szépet, szabályait,
gyönyörűséges mozdulatait...
Varázsló tekintetet,  s ha engem illet,

mert a látásban, ha becsukom a szemem,
a képzeletben tovább álmodom
az elképzelhetetlen érzésvilágot...

Hangos békakórus üdvözli az esőt,
csillogó kispatakok borítják a tetőt,
tócsák felett madarak repkednek,
nyári melegben enyhülést remélnek.

Vízpermetet húz az autó kereke,
kizöldült a nagy diófánk levele,
hegyek felett hajlik egy szivárvány,
megcsodálom, mielőtt még továbbáll.

Medárd napján
Úgy szól a fáma:
„Ha eső esik, negyven napig járja”
A vidéken az áldás,
Vihar tombol, amerre jár.

Reggel korán ragyogott felettünk az ég,
Áldást még nem adott, minden szép.
Szellő fújja az égi felhőket,
Lassan, de biztosan az ég csatornája megered.

az első percben a pillantás
majd követi csendben egy mosoly
kissé szégyenlős szemvillanás
és a szíved azonnal fogoly

a második percben kézfogás
szorosan ölelkező ujjak
majd néma, de kedves vallomás
s a szemekben a vágy: akarlak

Muzsikált a tücsök vígan,
dolgozott a hangya,
vígan hordta a morzsákat,
ahogy szólt a nóta.

Sütött a nap, jó meleg volt,
hangya háta fénylett,
késő estig szorgoskodott,
de még így sem végzett.

Egész nyáron vidám zene
biztatta munkára,
tele is lett egykettőre
az összes kamrája. 

Temetőbe koszorút viszek,
a sírodra gyertyákat teszek,
emlékszem a szép időkre,
mintás, barna fejkendődre.

Álmomban sétálok, fogom a kezed,
de nem hallom hangod, csak nézem a szemed,
mosolyog rám, rejti titkait,
arcodon látom apró ráncaid.

Lehunyt szemmel nézek.
Látom.
Jártam erre, jártam arra,
s az idő velem szótlanul haladt.
Most megálltam,
s lehunyt szemmel nézek,
szemem alatt pihennek
szebbnél szebb emlékévek.
Vidám nevetések,
boldog ölelések...
Örömfények villannak fel
szívemben, míg állok, míg nézek.
Szép az élet.
Ó, mily szép ez az élet!