Lassan hull az égi könny,
s földet érve csendben szétterül.

Nedvét szomjas por issza fel,
leveleken a cseppek tánca lágyan életre kel.

A szív egy új reménytől felderül,
a téli bánat fátyla lassan semmibe merül.

Régi álmok újra ébredeznek,
s lelkem mélyén friss virágok éledeznek.

A szerelem, mint nyíló rózsa, bontja szirmait,
a remény zöldellő hajtásai elérik szíved bugyrait.

Benne a szeretet erős gyökereket ereszt,
mi már többé soha nem ereszt.

A béke szelíd szellője simogatja a tájat,
szinte mindenben ébresztve ezzel gyönyörű vágyat.

Így ad életet a földre hulló eső,
a szív kitárul, mint egy friss mező.

A lét öröme árad bennünk csendesen,
s minden érzés új erőre kap,
mikor rám mosolyogsz a tavaszi esőben, kedvesem.

TM