Ülök egy padon,
s csendesen lábam a hiány tavának vizébe lógatom.

Oly sokszor megfürödtem már e
tónak jéghideg vizében,
visszatérésednek ábrándos hitében.

A csend most mélyebb, mint a tó,
űr tátong bennem, s ez az érzés folyik,
szétárad testemben, mint egy örvénylő folyó.

Most a szív is bús dallamát csak halkan dúdolja,
mialatt hiányod lelkem sötétségbe burkolja.

A napfény is sápadt, nem olyan, mint régen,
mint mikor velem voltál, s úgy éreztem, az élet egy éden e földi léten.

Most árnyék vonul minden egyes virágos réten,
s a boldogság messze száll a szélben.

A szobámban érzem még illatod lágyan,
de csupán egy emlékfoszlány, mi szívembe vág,
ahogy előtör vele nem múló vágyam.

A múlt képei elém vetülnek,
a jelen rideg, nélküled árván,
ahogy érzéseim tovarepülnek.

A percek lassan, ólomlábakon járnak,
a vágyak szárnyaszegetten csak állnak,
egy soha be nem gyógyuló seb miatt már nem szállnak.

Szívem halkan még suttogja neved, kezem örökké fogná a kezed,
de nem jössz többé már,
s így könnyeim csendben arcomon csorognak,
gondolataim pedig csak körülötted forognak.

Így hát én már az élettől semmit nem kérek,
felkelek a padról,
s egyszer majd, szép lassan némán süllyedve
a hiány tavának mély fenekére érek.

TM