Mikor szívedbe megnő
A kilátástalan fájdalom,
Mikor úgy érzed nincs irgalom,
Mikor nehéz súlyt cipelsz válladon,
Mikor minden összeesküdött ellened,
Mikor a nincstelenségből van eleged,
Mikor százszor is becsapva,
Meg akarják ingatni hitedet,
S a nyomorúságból van eleged,
Akkor kiállsz és elindulsz,

Hol a hazánk?
Üzenem Nektek a nagy hegyeken túlra,
Más itt a táj, más a világ,
Nem látszik innen a havas hegyek csúcsa,
Minden távozót szülőföldünk haza várja.

A mai este oly izgató és szép,
Egybe kél a felhő és a kék ég.

Öreg erdő fáit nézem,
Szép példány áll itt előttem.
Alacsony törzs, törött az ág,

Vajon miből lettem, és mi leszek én?
Ez a gondolat köti le elmém.
Születésemhez apa, anya kellett,
Tőlük kaptam meg az életemet.
 
Párt keresve én is gyermeket nemzek,
Életem viszi tovább a gyermek.
Halálom után belőlem mi marad?
Por és hamu, amit szétszórnak majd.
 
Az élet körforgásába bekerül,

Ott túl az álmok mezején,
hol a valóság kövezetén,
sokszor fájdalmas a menés,
ne legyen sosem csüggedés.

Gyönyörű rózsák ott nyílnak,
ám a tüskék bizony szúrnak,
szépség siker párja a kínnak,
mint folyón átívelő hídnak.

Ég és föld között lebegve,
Könnyebb minden asszony terhe.
Vonul szív alakú felhő,

Hogy mily érzés a lángoló szerelem,
Választ erre nem is kell keresnem.
Benne élek veled és neked vagyok,
Egekig feldob, lángja izgató.
 
Nem elég neki a földi valóság,
Tovább repít és ez a mennyország.
Hol halkan szól a szirének zenéje.
S jutunk együtt a láng tetejére.
 
2017.10.26.

Őszikép

Az éjjel mindig meghozza forró lázad,
fehér harmattal borogat a hajnal,
szövetek szövevénye mégis lázad,
nem tudsz megbékélni kapott sorsoddal,
gyógyíthatod magad vagyonnal, pénzzel,
minden kevés, és valami hiányzik,
kapzsiságod az eléghez nem ér fel,
mert folyton zavar, mit kapott a másik,
fojthatod bánatod borba, mámorba,

Jönnek mennek az évszakok,
A nyár oly gyorsan itt hagyott.
Nap melege nem égető,

Amikor tekintetünk találkozott,
Láttam lelked benne felcsillogott.

leszállt az éj, sűrű paplan
borítja végre a csendet
egy kába légy zümmög halkan
amint pókhálóban szenved

perceg a szekrény ajtaja
öreg már, szú rágta falát
kint rekedt a világ zaja
s bent csend hívja az éjszakát

némák a falak, néma már
a plafonon táncoló fény
elhalványul, majd körbejár
a holdsugár és a remény