Homokos tengerparton magára hagyottan,
női szalmakalap hever megalázottan,
karimáján a virágok még nem fakultak,
talán nem tanúja egy szomorú sorsnak.

Boldogságtól kacagva futott a parton,
vagy ott van azon a távolodó fregatton,
a szerelemtől már nem érezte hiányát,
úgy hagyta el a boldogság egy tanúját.

A nap hajnal sugara
Ébresztette az alvót
A fákat sűrű, fehér köd lepte
Csend honol most a völgyben
Aludt a lent, köd ült fölötte

Nem kell már a könyv?
Ahol sorsok megpihennek
Nem kell már a kotta?
Ahol a régi dalok szárnyra kelnek

Nem kell már a könyv?
Ahol ősi tudás rejtőzködnek
Nem kell már a dal?
Ahol szól az felszabadult ének

Nem kell már a könyv?
Nincs idő végig olvasni?
Titok útját felfedezni?
Hős hazánk tetteire emlékezni?

Hegyi pataknak hangos a zúgása,
Friss,hideg vizének párája.
Ráül a fák, bokrok zöld levelére,
Sziklás partjának mohás selymére.

egy csepp... két csepp, aztán még több
talán könnyebb lesz a holnap
bár lenne könnyem esőcsöpp
nem fájna akkor a másnap...

zűrzavar, ami most éppen bennem dúl
szívem azt akarja, amit nem szabad
eszem boldog, ha nincs szikra, mi meggyúl
és lelkem így, lásd, darabokra szakad

Hívogat a tenger hullámaival,
míg én bizonytalanul várok,
hogy megbénít, szinte szédülök,
jutnak eszembe régi álmok.

Ott a pálmafák alatti sétány,
melyet leanderek szegélyeznek,
sétálgatva nézelődtem akkor,
gondolataim veled berzenkedtek.

Idő verte porosodó évek,
lassan vége az őrültségnek,
vihar tépázta fákon gond honol,
és te még mindig álmodozol.?

Óra cágerét rozsda eszi,
életet már minek fűszerezni,
eredeti fabútort szú rágja,
erőtlen az ember fullánkja.

Óceán vize kaméleont játszik,
Sima víztükrén kék ég színe látszik.
Távolban fehérlik hajóvitorla,
Partnál csipkézik, éltető víz sodra.
 
Ha az eget sötét felhő borítja,
Víznek felszínét szürkére fordítja.
Nagy hullámokat vet a viharos szél,
Minden élőlényben a félelem él.
 
Emberiség szívét mindig vonzotta,

Halad az idő, fogy a távolság,
Sáros az út és nől a fáradtság.
Édesanya rójja az út hosszát,
Kezében ernyő, karján tele kosár.
Reggel nem hiába kelt fel korán,
Eladta a libát, nem gágog már.
Vett helyette annyi minden mást,
S szeretet mosoly villan át arcán.
Gondolata gyermekeinél jár,
Oly távol laknak a szélső tanyán.

Szavaimat széjjelszórom,
majd egy rostán átszitálom
égnek sötét kárpitjára mind,
így átrendezve feldobálom.

Válogassa, kinek van kedve,
hogy rímet hozzá hol keresse,
mert ha lelke fásult, szegény,
az verseimet ne szeresse.

Ecsetvonásokból
építed fel a képet,
színek varázslata
nyitja meg a teret.

Festék, ecset, vászon
vagy akár fatábla
lehet mind együtt
rímeknek tárháza.

Megkapó e látvány,
kitágul, bővül a keret,
lábad alá pipacsmező
terít vörös szőnyeget.

Lányka arca átszellemül,
szemét behunyja úgy örül,
kezében tart búzaszálat,