Sírhantok fölött fejfák, keresztek,
ötvenhatosak mind-mind a vésetek,
szabadságért haltak nők, emberek,
egészen fiatalok, majdnem gyerekek.

Víz nélkül senki nem élhet,
Sem ember, sem a természet.
Olyan nagy a körforgása,
Mindig kész a változásra.
Lehet felhő, köd, pára, jég,
Hópehely, zúzmara vagy dér.
Könnycsepp gyönyörű arcodon,
Vagy jégvirág egy ablakon.
Hópehely ráhull kesztyűdre,
Látod mily csodás hócsipke.
Télen fagyos az éjszaka,

Szépek voltak a tündérmesés évek,
vége már az ifjúkori őrjöngésnek,
de szerelem csókját őrzi emlékezet,
ritkán köszöntök vacsoravendégeket.

Ó te szépséges megismert csodás élet,
ne gyártsál nekem soha ellenséget,
nem is kívánok már zárdanövendéket,
csak ölelő karokat csókos édességet.

Akáclombos kicsi tanyán,
veled vagyok kis tubicám.
Forró nyári délelőttön,

Világ zajától külön mást is hallok,
írásra késztetnek távoli hangok,
tücsök zenéje varázsolt koncert termet,
leírt szavak nyelik a papírtekercset.

Zörgő kocsikereke más hangon beszélt,
nem kellett fizetni a tavi fürdőért,
vonuló tehéncsorda lepényeket rakott,
vagy olykor kanásznak ostora durrogott.

/ Szép Joli képéhez/

Az Óperencián, a nagy hegyeken túl,
Nagy halak vadásznak vadul,
Kis halakat derékba törik,
S megeszik, megsemmisítik.

Vigyázzatok a szennyre, a nagy halakra!
Falánkok,  a kis halat felfalja,
Mindig éhes, nem kegyelmez,
Kis hal neki engedelmes.

Halkan csobban a víz, egy balin
ugrott csipetnyi levegőt hörpintve
az amúgy most csendes, esti tavon,
ahol a nyári holdfény orcáját nézte.

Ó - ez a sokszor megfestett Kis-bók
oly csendes, dallamos estét ígérhet,
meredek partja alatt stégek tespednek,
horgászokat vizet kóstoló füzek rejtenek.

Ott, zöld lombok alatt,
hol tiszta forrás fakad,
kék meténg ad szőnyeget,
arra vezet vízpartra utad.

Több száz éves tölgyek,
melyet liánok ölelnek,
ős Dráva volt medrének,
két tó maradt emléknek.

Vöröspart és Kis-Bók,
horgászoknak tanyája,
ám a festők is kedvelik,
vásznaik örökös témája.

Égi ecset a napsugár,
míg az égbolton kőrbejár,
végtelenbe színeket fest,
elűzi szürke felhőket.
Ecsetvonása tűzpiros,
aranyszínnel varázslatos.
piros csőrű lélekmadár,
fényözönben szabadon száll.
Simogatja őt a napfény,
erejét adja nemes vér.
szíve, lelke nagyon boldog,
élvezi a pillanatot.

Szentiván napján,
erdőnek alján,
sétautamon,
csodás az alkony.
Akácfa lombja,
illatát ontja.
Dúdolom százszor,
égek a vágytól.
Itt van találkám,
rám is találtál,
nézel szemembe,
vágyón, epedve.
Szívünk felsajdul,
s összeforr ajkunk.
csókunknak lángja,
testünk átjárja.
Szerelem íze,

Hol távol a világ zaja,
Jólesik a hegyi séta.
Jó itt az erdei csendben,
Fenyő illat, szél sem lebben.
Szerpentines séta úton,
Hegyet szinte kőrbe járom.
Nézem a kies messzeséget,
A völgyön túli bérceket.
Napsugár folyton kőrbe jár,
Egy-egy felhő elé sétál.
Oly távol van a kéklő ég,
Színe csodás gyönyörűség.

A Föld legszebb országa Magyarország,
Isten keze szabta ki a határát,
Régi idők jönnek, új szeleknek szárnyán,
Ami tegnap elveszett, holnap visszajár.

Friss vetés zöldül, ébred a határ,
Turulmadár fészkel fenn a Hargitán,
Hittel mondd velem egyszerű imám;
Mit egyszer elrendeltél, úgy legyen Atyám!

Nézem kezeidet, szótlan, csendesen,
lelkedről tesz néma vallomást nekem,
míg öledben megpihen.

Napsugár melege hozta a tavaszt,
Zöldül a táj, fa új rügyet fakaszt.
Tavasz szerelmese minden élőlény,
Hatása oly varázslatos élmény.

Arcunkat érinti a langyos szellő,
Mellünkben duzzad egy új, friss erő.
Vidám életkedv tölti fel lelkünket,
S megtalálhatjuk a szerelmünket.

Mikor olyan korba léptem,
nem is volt ez olyan régen,
testemet már úgy elnyűttem,
elfáradtam, fájt a léptem.
Világjárás, gyalogtúra,
lépcsőn járni harmadikra,
már csak emlék kell, hogy legyen,
változtattam életemen.
Vettem egy szép internetet,
jött a lányom és segített,
számomra fiókot nyitott,
lépésről-lépésre megtanított.

Városligeti tónak hangulata,
Emlékeztet egy nyári vasárnapra.